Az önelfogadás nyomában – Hogyan szerethetjük meg magunkat?

Szívből jön, amikor azt mondod magadnak: úgy vagyok jó, ahogy vagyok, vagy csak egy kerülőút ahhoz, hogy ne kelljen változnod? Bakos Zsuzsi életmódcoach, szupervizor írása.

Az utóbbi években dübörög a Body Positivity (testpozitivitás) mozgalom, ami valóban elindíthat a belső változás útján, amennyiben a valódi önelfogadásról beszélünk, és nem a kibúvók kereséséről. De miért jobb, ha néha mégis inkább megkérdőjelezzük magunkat?

Káosz a fejben

„Vetkőzz meztelenre! Most állj be a legnagyobb tükör alá, és határozottan jelentsd ki: »Csodálatos vagyok!«, »Szép vagyok!«, »Szeretem magam!« Működött nálad valaha ez a gyakorlat? Fogadjunk, hogy a mesterséges önszeretet helyett azt kezdted el listázni a fejedben, miért nem jó érzés ez a mustra. Hadd meséljek el egy történetet először magamról! Tizenévesen azért akartam újságíró lenni, mert úgy éreztem, a színes magazinok új színeket, lehetőségeket hoznak az életembe. Olvasás közben elhittem, hogy többet is kihozhatok magamból. Most is játszottam egyet. Találomra fellapoztam négy női magazint, amelyekben kivétel nélkül ott szerepelt a gondolat, még ha más-más kontextusban is: fogadd el magad, bármilyen nehéz is ez. Mert nagy meló ez – a topmodelleknek éppúgy, mint azoknak a nőknek, akik nem a reflektorfényben élnek. Közben a másik vezető üzenet, amit nagy dózisban kapunk: hozd ki a maximumot magadból! És máris kész a káosz.

Csak akarat kérdése?

Elvirával már az első találkozásunk nehezített pálya volt, mert a harmincas évei végén járó, vezető pozícióban dolgozó lány belső motivációjáról hamar kiderült, hogy nem létezik. Eleve nem teljesen önszántából, hanem barátnője biztatására érkezett a coachingra, hiszen úgy tűnt, a súlyfeleslege egyre inkább izolálja. Életmódcoachként általában azt tapasztalom, hogy nagy reménnyel és elszántsággal érkeznek azok, akik szeretnének javítani a közérzetükön, az életvezetésükön. Elvira azonban tele volt daccal, és bár jelentős túlsúlya egyre több egészségügyi problémát okozott számára, és párkapcsolatot vagy új barátságokat sem alakított ki az utóbbi néhány évben, szinte azonnal úgy védekezett: ha akarna, le tudna fogyni. Egyik fele látta az akadályokat, amiket a kilókból épülő védőbástyák jelentettek, másik fele viszont teljes tagadásban volt: „Jól érzem így magam a bőrömben”, „Mit strapáljam magam, ha így is tetszem a férfiaknak?” – hajtogatta még úgy is, hogy a virtuális húspiacon több fájdalmas kudarc is érte, amikor randira került a sor. A barátai aggódtak érte, az orvosa is figyelmeztette, Elvira azonban habzsolt („ez az egyetlen örömöm” címszó alatt), és alig mozgott. Már az első találkozónkon kimondta: „Inkább elfogadom magamnak ilyennek, amilyen vagyok, mint hogy bármiről is lemondjak.”

És bár a külvilágból rengeteg figyelmeztető jelzés érkezett hozzá, nem engedte át magán ezeket. Azt gondoltam, mivel eleve külső nyomásra jött, aligha lesz következő alkalmunk, hiszen tőlem sem kaphatja meg a támogatást a biztonságos lomhaságához. Hamarosan mégis felhívott, és arra kért, találjuk meg a mozgatórugóit a teljes életmódváltásra, hiszen a beszélgetésünk alatt rájött, az önelfogadása csupán védekezés a részéről, és egyben lázadás az érte aggódók ellen. Mert a szíve mélyén persze hogy szeretne vékonyabb lenni.

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/6. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Bakos Zsuzsi

Illusztráció: PUZZLEPIX-SEASONS.AGENCY/JALAG/MÜLLER-WUESTHOFF

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.