Ghána és Magyarország között félúton – Egy lány története, aki békére törekszik

El tudod képzelni azt a szituációt, hogy ujjal mutogatnak rád az utcán, és csúnyán kibeszélnek fél méterre tőled, mert azt hiszik, úgysem érted? Zsanett ezekkel szembesül nap mint nap, de szerencsére még mindig képes mosolyogni. Bobák Szilvia írása.

Frimpong-Manso Zsanett (22) édesapja ghánai, édesanyja pedig szigetvári születésű. Szegeden, az egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg, majd családalapításukat követően a vidéki kisvárosban közös vállalkozásba kezdtek, gyógyszertárat nyitottak. Aztán megszületett a három gyermekük is. Sajnos Zsanett édesapja már nem él Magyarországon, Ghánában egyetemi oktató.

Tükörpróba

„Büszke vagyok az édesapámra, aki egy ghánai kis faluból érkezett Európába, mint a család reménysége, és a doktori fokozat megszerzését követően most az afrikai egészségügy javításán fáradozik. Amikor meglátogatjuk az afrikai rokonainkat, pontosan látom, hogy sok olyan tevékeny, egyetemet végzett emberre lenne szükség, mint amilyen apa. Ugyanilyen büszke vagyok édesanyámra is, aki három gyereket nevel egyedül, viszi a vállalkozást, és keményen küzd, hogy ne érezzük kevesebbnek magunkat azért, mert a mi bőrünk sötétebb, mint amihez itthon szoktak az emberek. A családunkban természetes, hogy mindannyian mások vagyunk – meséli Zsanett. – Az én bőrszínem sötétebb, mint anyáé, a nagynéném értelmi fogyatékos, ezért kisgyerekként fel sem merült bennem, hogy más lennék, mint a többiek. De az általános iskolában az évfolyamtársaim rendszeresen beszóltak, ma is eszembe jut ez a mondatuk: »Ne érj hozzám, menj haza oda, ahonnan jöttél!« Ekkor döbbentem rá arra, hogy a bőrszínem mennyire meghatározó tényező.”

Örök életre sebeket tudnak okozni az ilyen tapasztalatok, de Zsani szerencsére nem maradt egyedül a problémájával. Anyukája rendszeresen beállította otthon a tükör elé, és gyakoroltatta vele, hogy mit kell mondania, ha megsértik.

„Nagyon hálás vagyok anyának azért, hogy már kiskoromban megtanított arra, hogyan álljak ki magamért. Nagy figyelmet fektetett arra, hogy megjegyezzem egy életre: mások szegénységi bizonyítványa, ha pusztán a bőrszínem miatt megbélyegeznek. Azóta is gyakran állok a tükör elé, és alkalmazom az általa tanult technikákat, ha egy-egy nagyobb megpróbáltatás vár rám. Ez az én kis felkészülési rituálém.” Aztán a középiskolában nagy fordulat lépett az életébe: menő lett, hogy félvér. „Őszintén? Ez sem tetszett igazán! Mégpedig azért, mert úgy éreztem, hogy a másokkal való viszonyomat alapjaiban a külsőm határozza meg.”

Zsanett történetének folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/6. lapszámában!

Szöveg: Bobák Szilvia

Fotó: Frimpong-Manso Zsanett sajátja

Ez is érdekelhet