Őszintén: “Harmincon túl először éltem meg a gyönyört” (18+)

Szilvi három gyereket is szült a férjének, pedig sosem volt örömteljes számára a szex. Aztán találkozott Péterrel, akivel végre megtapasztalhatta az igazi intimitást, és az ő karjaiban volt először orgazmusa.

Tizenhét évesen ismertem meg Gábort, aki akkor huszonkettő volt. Úgy éreztem, ez az igazi szerelem. Nem is várattam sokáig, egy hónappal azután, hogy összejöttünk, odaadtam neki a szüzességem. Nagyon fájt, de tudtam, az első együttlét általában nem jelent túl nagy örömöt a lányoknak. Csak az volt a gond, hogy engem a későbbiek sem töltöttek el különösebben jó érzéssel. Akkor azt hittem, hogy majd megérek rá, hiszen szeretjük egymást, együtt megoldunk mindent.

Aztán a kezdeti bizakodásom belenyugvássá alakult, majd az évek alatt oda jutottam, hogy biorobotként igyekeztem kielégíteni a férjem igényeit. Mert azok általában csak neki voltak, engem egyre inkább hidegen hagyott a szex. Magam sem értem, hogyan lett három gyerekünk. Az új kapcsolatomban megélt érzésekkel a lelkemben ma már úgy gondolom, sosem éreztem igazán vágyat a férjem iránt.

Önbecsülésem a padlón volt

Húszéves voltam, amikor összeházasodtunk. Szinte azonnal építkezni kezdtünk. Menekültem otthonról, a szülői házból. Új életet akartam, biztonságot, saját lakást. Gábor ügyes volt, akkor már több éve dolgozott, volt félretett pénze, erőt, stabilitást jelentett nekem. Igaz, már akkor is sokszor nyers volt, túlságosan precíz és rendmániás, ha valami nem úgy ment az építkezésen, ahogyan elképzelte, az én fejemet üvöltötte le. Biztosan hibáztam, ez régen is előfordult, amikor otthon laktam – ilyesmivel hitegettem magam. Igazából nem történt más, csak az egyébként is alacsony önbecsülésem porba tiprása. Elhittem, hogy ennyit érek, hogy nem vagyok jobb, ezért ezt érdemlem. Gábor képes volt mindezt másfél évtizeden keresztül elhitetni velem. Én pedig engedelmeskedtem neki, csak hogy ne legyen veszekedés.

Tartottam tőle, talán féltem is. Pedig nem ütött meg, csak egyszer, mielőtt elhagytam. Már a gyerekkorom is azzal telt, hogy meg akartam felelni. A szüleim a nővéremet bálványozták. Ő okos volt, és szép, én pedig túlsúlyos, és nem is tanultam túl jól. Tizennégy évesen már annyira utáltam magam, hogy elhatároztam, nem leszek rút kiskacsa többé. Hónapokig koplaltam, a végén már csak folyadékkal táplálkoztam. Anyám vetett véget a felelőtlen ámokfutásomnak, amikor nem tudtam felkelni reggel az erőtlenségtől. Néhány évvel később volt még egy hasonlóan extrém fogyókúrám, akkor már együtt voltunk Gáborral. Kitartó voltam, elértem a célom, pedig a végletekig sanyargattam közben a testem. Négy hónap alatt adtam le tizenhat kilót. Csakhogy az, hogy vékony lettem, nem szüntette meg a szégyent, ami a lelkem mélyén arra motivált, hogy mindent elviseljek: fájdalmat, szomorúságot, bántó szavakat, az örökös kritikát, az intimitás hiányát. Mert az együttléteink Gáborral az évek múlásával sem tartogattak örömöt számomra.

Összeszorított fogakkal

A harmadik gyerekünk születése után arra gondoltam, hogy egy mellnagyobbító műtét az önbizalmam növelésén keresztül talán a párkapcsolatunkra is jó hatással lehet. Gábornak is tetszett az ötlet, belevágtunk. Elégedettek voltunk az eredménnyel, de részemről a várva várt javulást, különösen ami a szexet illeti, nem hozta meg az operáció sem. Sőt, talán még több konfliktushelyzetet teremtett közöttünk, amikor nőiesen, a kikerekedett idomaimat hangsúlyozva akartam elmenni otthonról.

Ha kíváncsiak vagytok a történet folytatására, keressétek a teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2017/05. számában!

Lejegyezte: Szalma Erika

Fotó: Thinkstock