Olyanok vagyunk, mint a cápák. A folytonos mozgás a lételemünk, ha megállunk, meghalunk. Olyanok vagyunk, mint a fák. Éltető erőnket adják a gyökereink, amelyek az idővel egyre vastagabbá válnak. Ha megfosztanak minket tőlük, meghalunk. E két erő nonstop kötélhúzásának pillanatnyi állásától függ, hogy éppen hogyan éljük túl a kényszerű változásokat, és merünk-e mi magunk változtatni.

Sedentary life

Csak az a szép zöld gyep, az nagyon fog hiányozni” – mondogatta szomorkásan az Égigérő fű című moziban Poldi bácsi, miközben vészesen közelgett nyugdíjba vonulásának napja. Ám a ház lakói és azok barátai, no meg a barátok ismerősei – ahogy az egy rendes ’79-es filmhez illik – nem hagyták annyiban, kalákába szerveződtek, és befüvesítették a régi pesti bérház udvarát. Úgy, hogy az idős parkőr tovább gyűjtögethesse kedvére a papírgalacsinokat. Janikovszky Éva megelőzte a korát. Történetének hősei lényegét tekintve nem tettek mást, mint hogy bevetették a manapság oly trendi és tudományosan hangzó „válságmenedzsment” csodafegyverét, nevezetesen, úgy segítették a nyugdíjazás okozta változás hoz való alkalmazkodást, hogy közben biztosították Poldi bácsi számára a folyamatos „működést”.

Sokáig aktívan

Ha az idős parkőrt és az ő megsebzett lelkét – tegyük fel – kezelésbe vette volna egy pszichológus, bizonyára nem kellett volna hosszasan bíbelődnie az „esettel”. Pillanatok alatt rájött volna ugyanis, hogy a több évtizede a park rendjéért és tisztaságáért felelős Poldi bácsinak nem a munkás hétköznapok hiánya fáj, sőt nem is a kitartóan mantrázott szép zöld gyep, egyszerűen csupán az életében bekövetkezett hatalmas változástól rettegett. Okkal és joggal. Merthogy a nyugdíjba vonulás – legalábbis a mi házunk, azaz hazánk táján – az egyik legerősebb válságforrás, kiváltképp olyanok számára, akik sokáig végezték ugyanazt és ugyanott a munkát.

Nem véletlen, hogy manapság szinte egy egész iparág alakult az úgynevezett szép korúak aktivitásának megtartására, üdültetésére, szabadidős tevékenységeinek megszervezésére, sőt képzésére. Tudományos tény, hogy jelentősen megnőtt az egészségben eltöltött évek száma, és mivel ez így van, az idős, de még aktív emberek mindennapjaiba így vagy úgy, de bekúszott a tervezés mint megoldandó feladat. Néhány éve még bulvármagazinok címlapjára kívánkozott, ha egy hatvan pluszos futóversenyen vagy tóátúszáson indult. Manapság nemzetközi versenyeket szerveznek a számukra. Ám e téren is kezdünk átesni a ló túlsó felére, az idősektől immár nemcsak természetesnek vesszük, hanem egyenesen elvárjuk a „vagánykodást”. És közben nem veszünk tudomást arról, hogy bizony nem mindenki tud, bír vagy akar „nyugger” lenni. Vannak, akik köszönik szépen, jól érzik magukat nyugdíjasként, és nemhogy rettegtek volna, kifejezetten várták az utolsó munkanapot.

Mesterséges változtatási törekvések

tásról is, a jelszó mindig mindenhol ugyanaz: „Maradj változatlan!” Paradox módon ahhoz, hogy a klimax dacára valaki változatlan maradhasson, az élete szinte minden területén változtatnia kell. Példának okáért azok, akik addig csak ritkán szedtek gyógyszert, most hirtelen pirulákkal kelnek és fekszenek. És vannak, akik feszesítő, kimondhatatlan nevű kemikáliákkal dúsított pempőkkel vakolják az arcukat. És hogy mindezt miért is teszik? Mert a reklámok úton-útfélen azt sugallják, hogy akkor és csakis akkor felelsz meg a kor elvárásainak, ha felveszed a harcot a változókorral szemben. Ez önmagában még nem is volna probléma, hiszen a reklámoknak ez a lényege. A gondok akkor és ott kezdődnek, ha a kor elvárásait olyan intenzíven sulykolják, hogy a kor „elvárásai” befészkelik magukat az érintettek agyába. Mégpedig úgy, hogy az érintett saját akarataként értelmezi azokat. Ezek a mesterségesen „implantált” változtatási törekvések akkor érhetők tetten, amikor valaki hirtelen, látszólag ok nélkül mély lelki válságba kerül.

A cikk folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/6. 30. oldalán.

Szöveg: Szigeti Ildikó

Fotó: Getty Images Hungary