“Ez volt életünk egyik legjobb nyara” – Egy rosszul kezdődő nyaralás története

Egyszer rám vicsorgott egy majom. Most is előttem van az aranyos arca, ami egy másodperc alatt változott vérszomjas fenevad pofájává. Az volt életem legjobb nyaralása.

34

Mindez Gibraltáron történt, egy forró augusztusi napon, amikor három barátnőm és én elhatároztuk, hogy elmegyünk Afrikába. Persze nem Budapest volt a kiindulópont, annyira azért nem vagyunk spontánok. Andalúziában voltunk éppen, legalábbis onnan indultunk, majd kikötöttünk egy Tarifa nevű szörfparadicsomban. Néhány napot itt töltöttünk, de rájöttünk, hogy számunkra egy szörfparadicsom mégsem annyira vonzó, mint gondoltuk. Mi ugyanis nem tudunk szörfözni, mi barnulni és dögleni járunk a tenger közelébe. Túl sokat vártunk ettől a helytől: az volt az elképzelés, hogy fekszünk a strandon, koktélt szürcsölünk, és nézzük a világ legjobb szörfös hapsijait. Én emellé még baldachint is beleképzeltem a jelenetbe, amit a Jennifer Aniston mexikói nyaralásán készült paparazzofotókon látszó medenceparti enteriőr inspirált. Mondom, mi volt a bökkenő.

Rezesbandamentes fürdőzés

Az egyik barátnőm javaslatára, aki arra hivatkozott, jobb a helyismerete, hiszen ő néhány nappal korábban érkezett, elmentünk egy úgynevezett hippistrandra. A barátnőm azt állította, ezen a strandon rezesbanda játszik, és mindenki táncol. Én mondjuk nem várom egy strandtól, hogy legyen rezesbanda, és táncolni sem vágyom a tűző napsütésben, de nem akartam semmi rossznak az elrontója lenni. A hippistrandon minden volt, csak rezesbanda nem. Vízben úszkáló intimbetét viszont igen. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy a hippistrand nyomokban sem tartalmazta Jennifer Aniston mexikói nyaralásainak felszereltségét. Szóval miután napokon keresztül aszalódtunk a napon a szörfparadicsom korántsem festői strandjain, arra jutottunk, hogy unatkozunk. „Gyerekek, nem megyünk el Afrikába?” – állt elő az ötlettel az egyik csaj. „Miért, az itt van?” – követte a kérdést a földrajzi hiányosságokra rámutató replika a másikunk szájából. Rövid tanácskozás után arra jutottunk, hogy csak Gibraltárig kell eljutnunk, onnan már látszik Afrika. Engem mindig is vonzott Gibraltár, kamaszkorom legmeghatározóbb olvasmányélménye óta. A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójából tudom, hogy Gibraltár Angliáé. „Szeretni foglak, míg világ a világ, míg Gibraltár Angliáé” – írja szerelmes versében a főhős szerelmének, Pandorának.

Egy majom aurájában Szóval Gibraltáron angol fonttal lehet fizetni, és van TopShop és Marks & Spencer. És vannak majmok is. Szabadon, sokan. Nem lehet őket etetni, és túl közel menni se. Ezeken a majmokon nem lehet átlátni. Egyik pillanatban békésnek tűnnek a pökhendi pofijukkal, a másik pillanatban pedig benyúlnak a táskádba és elveszik a csokidat. A térségben lépten-nyomon figyelmeztető táblákba botlik az ember, amelyek arra figyelmeztetnek, mit szabad, és mit nem a majmokkal. Én azonban szerettem volna többet kihozni ebből a látogatásból, mert azt hamar felismertem, hogy Gibraltár nem az a hely, ahova egyhamar vissza fogok térni. Mindenáron össze akartam barátkozni az egyik majommal. Centinként közeledtem a kiszemelt példányhoz, aki rezignáltan nézett a tenger, egészen pontosan Afrika felé, és közben egy korláton ült. Feltételezem, hogy behatoltam az aurájába, amikor vicsorogni kezdett. Olyan pofát vágott, mint aki kész arra, hogy gond nélkül letépje az arcom. Nem sokkal ezután, miután szétröhögtük magunkat a nagy semmin, úgy döntöttünk, hogy mégsem megyünk el Afrikába. Beláttuk, hogy az a néhány óra, ami megmaradt ebből a napból, nem feltétlen lesz elég arra, hogy meghódítsunk egy új kontinenst, úgyhogy visszakullogtunk a szörfparadicsomba, és folytattuk, amit abbahagytunk.

A történet folytatódik a Nők Lapja Psziché 2016/5. számának 35. oldalán.

Szöveg: Lami Juli

Fotó: Archív