Örök-e az emberi természet, vagy fejlődünk, változunk? Ez egy régi dilemma, amiben érdekes tesztnek bizonyul egy olyan krízishelyzet, mint amilyen a mostani pandémia. Ha a jelent összevetjük a középkori nagy pestisjárvánnyal, az emberi viselkedés ismerős mintázatai rajzolódnak ki. Már csak az a kérdés, mit tanulunk ebből.

Véres keresztek jelentek meg az emberek ruháján, vörösbe vagy feketébe öltözött öregasszonyok járták a falvakat, megnyílt az ég és Szent Mihály lovát látták koporsóval – idézte a Rubicon járványokról szóló száma, hogy papok, orvosok és a lakosság szerint milyen jelek utaltak arra a 16-17. században, hogy a pestis újabb hulláma készül lecsapni. Addigra az európaiak már évszázadok óta együtt éltek a pestis fenyegetésével, és ugyan mellette más agresszív járványok is pusztítottak, mint a fekete himlő vagy a sokkal lassabb, de kitartó lepra, a fekete halálnak nevezett nagy, a 14. század közepén tomboló pestisjárvány kitörölhetetlen sokkot okozott. Csak Európában 20-25 millió áldozatot követelt, Észak-Afrikával, Közel-Kelettel és Belső-Ázsiával együtt ez a szám összesen 75-200 millió. Ez mélyen beivódott a kulturális emlékezetbe és radikálisan átalakította az emberek életmódját, lehetőségeit, valamint rámutatott az emberi gondolkodás alapvető sémáira is.

Michael Wolgemut: Haláltánc, metszet, 1493. (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)

Miközben ugyanis a korabeli orvosok is megfeszített erővel próbáltak rájönni a pestis okára – erős versenyző volt például az ókori miazma elméletre épülő teória, ami szerint a bolygók együttállása miatti rossz levegő okozza –, a rettegő lakosság is előállt a saját magyarázataival. Mivel a kórokozó baktériumot Alexandre Yersin 1894-es felfedezéséig nem ismerték, mindenki a sötétben tapogatózott. Ez a bizonytalanság pedig tanulságos alapanyag, ha összevetjük a mai helyzetünkkel.
A COVID-19 járvány kapcsán a leggyakrabban az éppen száz éve pusztító spanyol náthát emlegetik, ami a megdöbbentő évfordulón túl is érhető. A tünetek és az alapvető védekezési módok (kézmosás, maszk, távolságtartás) között nagy az átfedés. A középkori (és kora újkori) járványok története viszont azért érdekes, mert látványosan mutat rá azokra a gyengeségeinkre vagy olyan ismétlődő mintáinkra, amik napjainkban is megfigyelhetőek. És talán pont a távoli, de markáns példák segíthetnek, hogy könnyebben nyakoncsíphetjük őket. Mert ezekben az elképzelésekben az a közös, hogy nem igazak, ellenben kifejezetten károsnak és tragikusnak bizonyultak.

Petrarca panasza: „Bárcsak soha meg sem születtem volna!”

Mielőtt feltárnánk a hasonlóságokat, egy kis történelem. A dögvész 1347-ben hajózott be a szicíliai Messinába a Közel-Keletről, ahova Belső-Ázsiából jutott a kereskedelmi útvonalakon, részben katonák és tengerészek közvetítésével. A mongolok ostromolták a Genovához tartozó Kaffa városát, és a fertőző holttesteket katapulttal lőtték a falakon belülre – íme, a modern biológiai fegyverek egyik előfutára. A betegséget a menekülők terjesztették el, ahogy Genova felé hajózva megálltak Konstantinápolyban, Cipruson, Szicíliában, majd végül halálos rakományukkal megérkeztek a kontinensre, és a pestis a szárazföldre lépett Itáliában. 1358 elejére már lesújtott a dögvész Rómára, Nápolyra, Firenzére, Velencére. Egy hajó, amit nem engedtek Genovában kikötni, Marseille felé indult.

A járvány terjedése 1347 és 1351 között Európában. (Forrás: Wikipédia/Roger Zenner)

A korabeli európai városok a fertőzések melegágyai voltak. Az ivóvizet rossz kutakból nyerték, az utcákon állt a szenny, a szemetet és az éjjeli edények tartalmát is oda öntötték. Az állatok gyakran egy légtérben éltek az emberekkel, akik az éhezés miatt legyengültek. A 14. században ugyanis beköszöntött a kis jégkorszaknak nevezett időszak, és a csapadékosabb nyarakon gyakran száron rohadt el a gabona. Franciaföldön a százéves háború is dúlt, így minden együtt volt ahhoz, hogy a járvány berobbanjon. Napok alatt akár egész közösségek elpusztultak, a temetők azonnal megteltek, a holtakat tömegsírokba kellett temetni. A híres prehumanista költő, Francesco Petrarca a fivérének címzett levelében így írt a fekete halálról:

Bánat mindenütt, félelem mindenütt. Azt kívánom, testvérem, bárcsak soha nem születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mi köze van a pestisnek a pandémiás rasszizmushoz?
Hogyan lettek a járvány terjesztői a vallásos szélsőségek?
Miben reagálunk pont ugyanúgy, mint a középkori ember?
Próbáld ki most kedvezményesen!