Lehet-e Trianon nélkül erdélyi történetet írni? Léteznek-e női Odüsszeuszok és hogyan, mikor írnak nagy regényeket, miután befejezték a bolyongást? Interjú a szerzőnővel legújabb, Haza című kötete kapcsán.

Részletek az interjúból:

Oda szeretnék kilyukadni, hogy hogyan él, hogyan ír a bolyongó Odüsszeusz a hazaérkezése után, ha történetesen nő? Megengedett-e egy nőnek, hogy összevissza kolbászoljon és aztán hazaérkezzen a családjához, a gyerekeihez?
Nem tudom, hogy meg van-e engedve ez a nőknek. Nyilván, látjuk, hogy az irodalom nem engedte meg a nőknek ezt. Nagyon sokáig nem. Odüsszeusz nem lehetett volna nő, mondjuk a huszadik század második feléig. Aki fogja magát és elmegy a csatába. Ibsen Nórája az első nő, aki elment a családtól. De azért lép ki az ajtón, hogy megismerje önmagát. Nem külső céljai vannak.

És most már lehet?
Nem tudom. Ha igen, akkor sokkal inkább, mint bármikor előttünk.

Mert végül is, ebben a könyvben egy nő – a főszereplő – az, aki magára ismer ebben az Odüsszeusz szerepben, nem?
De, igen. Csak az ő női léte végül nem igazán fontos. Az előző kérdésre visszatérve: vannak családok, társadalmi rétegek, ahol lehet. Ez egyrészt gazdasági, társadalmi háttér, másrészt kultúra és család kérdése is. Az, hogy egy lánynak megengedett, hogy 18-20 évesen elmenjen egyedül külföldre tanulni. Attól, hogy valaki magas társadalmi pozícióban van, egyáltalán nem biztos, hogy megengedő a nőkkel. Ezt látjuk, hogy van egy ilyen, gazdasági szempontból is kiemelkedő réteg ma, amely rettentő patriarchális. Nagyon kevéssé megengedő a nőkkel szemben és ugyanazokat a szabadságjogokat nem gondolja érvényesnek férfiakra és nőkre nézve. Ha az az elvárás, és ebben az elitben nagyon sokszor hangzik el ez, hogy a nő feladata a családi tűzhely és az anyaság, akkor ezek a nők nem fognak Odüsszeuszként világot felfedezni és önismereti útra indulni, mint Nóra, mert nem összeegyeztethetőek az életprogramok.

Én egy olyan, megengedőbb világra vágyom, ahol a nők egyik lehetősége az anyaság és a tűzhely és emellett van másik és harmadik lehetősége is és ezeknek a különböző, szép szövete adja ki a teljes képet, amiben a dolgok még össze is egyeztethetőek és együtt élhetőek.

Számomra az az érdekes, hogy hogyan tudunk valamiféle olyan autonómiával gondolkodni a saját szerepünkről, amiben nem elvárásokat osztogatunk másokra, és, hogy ebben az autonómiában ne fojtsuk el azokat a vágyakat, amelyek férfiakban és nőkben ugyanazok: felfedezni és megérteni a világot és önmagunkat, sokasodni és szaporodni, és a többi. A női lemondásnak nagyon gyakran az az eredménye, hogy leverjük a férfiakon azt, hogy lemondattatok minket valamiről, ami a mi jogunk volt. És akkor ez most itt én uralom. Szörnyű házasságokat és családokat alapítunk amiatt, hogy nem nyílik tér az életnek, a felfedezésnek, magunk és a világ megértéséhez.
Nagyon mérgezővé válnak azok a nők, és ezt a pszichiáterek már jó régen, még Jung korában is elmondták, hogy

minél szűkebb ruhát szabunk a nőkre, annál inkább kinyitjuk az ajtót afelé, hogy az otthon, amiben a nőknek ki kell teljesedni az anyaságuk és az úgy nevezett női szerepek tereként, felrobban.

Mert le fogjuk verni a férfiakon, hogy ezt csináltátok velünk. A rabszolgák előbb-utóbb mindig megpróbálják megszerezni a korbácsot. Ha nincs más tér, ahol megszerezhetnék, akkor otthon fogják megszerezni. Ez pedig iszonyúan visszahat arra, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket és ahogyan a gyerekeink reprodukálják a példát. Nem abban a lelki és szellemi légkörben nevelődnek, amiben az egyetlen, igazi, emberi, értelmes cél az, hogy megértsünk, felfedezzünk, megtapasztaljunk, jelen legyünk ebben a világban, megismerhessük saját magunkat és vágyainkat, akkor ugyanilyen szörnyű szerepeket örökítünk, az egymás fogva tartásának példáját. Mert ugyanúgy, ahogy a patriarchális férfi világ meg akarja szabni a női utakat, a női utak is visszacsapva nagyon megmérgezhetik az életet az otthoni, családi terekben. Akit megfosztanak a szabadságától, az nem fogja boldogan hozni minden este tálcán vacsorát. Hanem egyszer csak megkéri ennek az árát.

(…)

Korábban volt egy nagyon erős elképzelés bennem arról, hogy te biztos úgy dolgozol, ahogyan a nagy – fehér, férfi – írókat elképzeli az ember, hogy leülnek a csodálatos dolgozószobájukba és ráérősen megírják a csodálatos regényeiket. Egyszer egy levélváltásunk során írtad, hogy hajnali négy-öt órakor kelsz és te akkor írod a könyveidet, és az engem teljesen letaglózott. Azt gondoltam, hogy ha Tompa Andrea is hajnalban kel, hogy megírja az Omertát, akkor nincs remény. Egy nő nem írhat úgy, ahogyan a „nagy fehér férfiak” írnak? 
Ezek az igazi genderkülönbségek. Egyszer Tóth Krisztával léptünk fel valahol, ahol a női irodalom volt a téma és ő ott azt mondta, hogy a női irodalom számára ott kezdődik, hogy ki főzi az ebédet. De én ehhez nem értek, ezt leszögezem. A női irodalomhoz. Az ebédhez valamelyest. Ahhoz, hogy mi a női irodalom, női látás, ehhez nem vagyok elég irodalmár, nem tudok erről eleget.

Ez nem is baj, mert most nem is az irodalom, inkább az előállítás vagy az életmód szempontjából érdekel a kérdés.

Szerintem nem nagyon van olyan női író, aki körül halk férfiak tevékenykednek, hogy előállítsák azt a csodálatos pillanatot, amikor ő suhan az alkotásban, rendbe vannak téve a dolgok, össze vannak hajtogatva a ruhák, meg van főzve az ebéd és mindenki tudja, hogy hol a pizsamája. Kétlem, hogy vannak ilyenek.

Én ugyanúgy élek egy családban, mint sok más ember. Meg kell találnom és elő kell állítanom azt az időt, amikor tudok írni.

Olvasd el a teljes interjút: fizess elő vagy regisztrálj!

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan lehet Trianon nélkül beszélni Erdélyről?
Hogyan írta a Hazát és az Omertát és mi van a szerepek mögött?
Mi az a nagy fehér férfi üzemmód?
Milyen kérdést kap a leggyakrabban az olvasóitól?
Próbáld ki most kedvezményesen!