El kell jutnunk odáig, hogy ne szolgamód végezzük a feladatainkat!

Meg kell tanulnunk nemet mondani, hogy ne égjünk ki, hogy ne menjünk tönkre.

Újságíróként számos kiégést néztem, nézek végig a környezetemben, a szakmában dolgozókkal rendszeresen szoktunk diskurálni a problémáról, sőt, én is azon küzdök, hogy ne daráljon be a munka. Mivel rendszeresen előkerülő téma, igencsak meglepett, hogy amikor interjúalanyokat kerestem a cikkhez, a korábbi beszélgetőpartnerek udvariasan hárítottak: nem akartak, nem mertek nyilatkozni róla. Mintha szégyellnivaló lenne, hogy a végtelenül leterhelt elménk, a túlterhelt idegrendszerünk egy ponton behúzza kéziféket. Mintha egyéni gyengeség lenne a burnout, miközben egy globális, kiszámítható és nagyon is aktuális jelenséggel állunk szemben, ami ha elharapódzik, kifiléz minket fizikailag és mentálisan is.
Hosszú évtizedeken át húzódott a szakmai vita arról, hogyan definiálják vagy diagnosztizálják ezt a mai korra oly jellemző tünetegyüttest. A megfogalmazás Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikustól származik, aki 1974-ben önsegítő közösség tagjainál, krízisintervenciós központok, egészségügyi intézmények dolgozóinál figyelte meg és írta le a kiégés jellegzetes tünetegyüttesét. Azóta egyre többet kutatják ezt a területet, így ma már azt is tudjuk, hogy a kiégés nem csak kizárólag a segítő szakmákban létezik, hanem tetten érhető a legtöbb szellemi tevékenységgel foglalkozó dolgozók között. Sőt, annyira elterjedt jelenségről van szó, hogy 2019-ben végül bekerült az Egészségügyi Világszervezet, a WHO által minősített egészségügyi rendellenességek közé, és a hivatalos definíció szerint a burnout „nem kezelt, krónikus munkahelyi stresszből fakadó szindróma.” A Világszervezet által közzétett dokumentum azt is közli, hogy a kiégés nevű tünetegyüttes kizárólag munkahelyi jelenség, amelynek három fő tünete ismeretes: az enerváltság vagy kimerültség érzete; a munkától való mentális eltávolodás, a munkahellyel kapcsolatos negatív érzések és cinikus hozzáállás megerősödése; a csökkenő hatékonyság.

A munka felzabálja az életünket

Josh Cohen, egy kiégésre koncentráló pszichoanalitikus 2016-ban azt írta a The Economist oldalán, hogy a munka annyira elhatalmasodik az életünkön, hogy még alvás közben is megzavarhatnak minket a munkával kapcsolatos gondolatok. De arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a munka hálóz be minket, hanem a technológia fejlődése is egyre több elvárást állít elénk: mindezek hatására a korábban világos határok összemosódtak a munkaidő és a szabadidő között. Bár úgy tűnhet, hogy nagyobb a szabadságunk, mint valaha, hiszen rugalmas a munkaidőnk, otthonról, kávézókból dolgozhatunk, nő a projekt alapon szerveződő munkakörök aránya, terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka. Abban az illúzióban élünk, hogy az időnkkel mi rendelkezünk, miközben a munka minden eddiginél jobban áthatja az életünket. Ehhez hozzájárul a mindig kézben lévő okostelefonunk, és persze az internet is, amelyek egykor szabadságot ígértek, ám végül az állandó elérhetőségünkkel kiszolgáltatottá tettek minket. Ilyen amőba szerűen változó keretek mellett pedig nehéz a határokat meghúzni és tartani, a munka beszivárog az intim tereinkbe, a pihenésre szánt időnkre, a figyelmünket szétszabdalja a multitasking. Reggel céges e-mailekkel kelünk, az értesítések csipogása soha nem hagy kikapcsolni minket, a szoros határidők ott sípolnak a tudatalattinkban, kattogunk, dolgozunk akkor is, amikor feltöltődni, pihenni kéne, hogy legyen energiánk másnap és még azután is kreatívan, motiváltan dolgozni.

A túlhajszoltság csúnyán megbosszulja önmagát: egy 2015-ös tanulmány arra jutott, hogy a megfeszített munka legalább olyan káros az emberi szervezetre, mint az állandó passzív dohányzás, a túl hosszú munkaidő pedig 20 százalékkal növeli a halálozási mortalitást. Gondoljunk csak a Japánokra, akik olyan rengeteget dolgoznak, hogy náluk már nem is a kiégéstől, hanem attól kell tartani, hogy egy nap belehalnak a rengeteg túlórába: 2017-ben hivatalosan 190 ember vesztette életét karosi, azaz a túl sok munka miatt. Ennek ellenére csak 2019-ben módosították a munkajogi törvényt, hogy enyhítsenek az ország elképesztő mennyiségű munkaóráján: a túlórát havi 100 és évi 720 órában maximalizálták.

A kevesebb munka egyértelműen jó hatással van az emberi szervezetre, sőt, a teljesítőképességet is pozitívan befolyásolja. Ezt igazolta 2018-ban egy új-zélandi pénzügyi cég jelentése, ez alapján kiderült, hogy az év elején pár hónapra bevezetett, 4 napos munkahetes kísérletük sikeres volt: nőtt a náluk dolgozó 240 ember teljesítménye és a cég profitja, miközben a munkavállalók is jobb közérzetről számoltak be a plusz egy szabadnap miatt. A Microsoft tokiói kirendeltsége is kitalálta, hogy tesztelik, milyen ha minden héten csak hétfőtől csütörtökig kell dolgozni, aztán megnézik, mit okoz mindez. Az eredmények szerint egyértelmű a siker: a mínusz egy munkanap miatti kiesést bőven pótolta az, hogy a fennmaradó négy napban az alkalmazottak sokkal termelékenyebbek és hatékonyabbak voltak, mint egyébként, ez a 40 százalékos növekedést is elérte. De egyelőre a világ legtöbb országában a négynapos hét csak egy szép álom, jelenleg a legtöbb helyen heti öt napban, és sokszor azon is túl, üveghangon visít a munka.

„Vak voltam a valóságra”

– mondja az üzleti mentorként és coachként dolgozó Ludrik Andrea, aki saját magán is megtapasztalta, milyen az, amikor a burnout észrevétlenül felemészti az embert. „Sokáig nem gondoltam, nem tudtam, hogy a kiégés állapotában vagyok, csak egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy workshopok után egyfajta zombiként létezem, képtelen voltam kipihenni magam, a legkisebb dologra is élesen reagáltam, és hiába volt ugyanolyan fontos a munkám, mint korábban, egyre többször hibáztam. A végén már a fizikai tünetek is jelentkeztek, egyre többször állt be például a vállam.

Aztán az egyik nap arra ébredtem, hogy egy időre félre kell tennem a munkámat, mert képtelen vagyok folytatni. Ezután kezdtem el komolyabban utánaolvasni, hogy pontosan miként működik a kiégés”

– magyarázza, hozzátéve, hogy esete nem egyedi, a legtöbben ugyanis nincsenek tudatában, hogy már rég a kiégés folyamatában járnak, és ez összefügg azzal is, hogy számos tévhit él a közgondolkodásban. Kezdve azzal, hogy a burnout egyik pillanatról a másikra történik, holott épp ellenkezőleg: ez egy lassú folyamat, amelynek a jeleit nem feltétlenül vesszük észre menet közben. Vagyis nem ismerjük fel, hogy feltöltődésre, pihenésre, keretekre lenne szükségünk, ami olyan emocionális és fizikai kimerüléshez vezethet, amely a reménytelenség és az inkompetencia érzésével társul, és sok esetben az ideálok, célok teljes elvesztésével jár. A szakember szerint a burnout-szindróma kialakulása egyértelműen elkülöníthető szakaszokból áll. Az eleinte tapasztalható óriási lelkesedés napról napra elégedetlenségbe, szorongásba és félelembe csap át, melyet – ha nincs időben felismerve és kezelve a probléma – a teljes frusztráció és apátia követhet.

Amikor vidáman viszed haza a munkát…

…akkor nagy eséllyel beléptél a kiégés előszobájába. Ez az úgynevezett hiperaktivitás-szakasz, amikor az illető nem gondolja, hogy ez a fordulatszám, amelyen égeti az energiáit, hosszú távon fenntarthatatlan. A kiégés korai időszakában történik meg, hogy a munka összefolyik a magánélettel: dolgozunk munkaidőben, dolgozunk este, bedaráljuk a feltöltődésre szánt az időt, legyen szó családról, a párkapcsolatunkról, a barátainktól vagy a hobbinkról. „Ha nincs leválasztva az életünknek egy olyan része, amiben ki tudunk kapcsolni, az szinte biztos, hogy a kiégés irányába fog elvinni minket” – mondja Andrea, hozzátéve, hogy a tünetegyüttes hátterében számos ok összjátéka húzódhat, a nem megfelelő munkahelyi körülményektől, vagyis az elismerés, a pozitív visszajelzések, anyagi megbecsülés hiányától kezdve, a túlterhelésen át, egészen az ebből fakadó pihenés hiányáig. Andrea szerint a külső hatások mellett mindig megjelennek a személyes tényezők is, mint a munkával kapcsolatos idealizált elképzelések, célok, a túlzott bevonódás, és/vagy a maximalizmus.
Laura (a nevét megváltoztattuk), úgy emlékszik vissza, hogy volt olyan időszak az életében, amikor reggeltől hajnal ötig dolgozott. „Ekkor még élveztem ezt az időszakot, eszembe se jutott, hogy ezt nem lehet következmények nélkül az idők végezetéig csinálni” – mondja, hozzátéve, hogy csak nagyon sokára ismerte fel, hogy az a feladatmennyiség, amit naponta megold, bőven túlmutat a normális teherbírásnál. „A végén nincs meg a katarzis, az az élmény, ami korábban hajtott. Csak nyomtam egyik napot a másik után, próbáltam mindenhol megfelelni, miközben egyre görcsösebbé váltam. Olyan volt mint egy rossz párkapcsolat, amiben szép lassan feloldódik az identitásod, mert mindent megteszel azért, hogy a másiknak megfelelj, és mégis, a végén semmi sem jó, amit csinálsz” – mesél Laura arról az időszakról, ami a kiégés második szakasza. Ez a forduló egyszerre jelenthet megoldást és a helyzet romlását is. Ha ugyanis az illető ekkor felismeri, hogy a balansz félrecsúszott, és sikeresen vissza tudja állítani a magánélet-munka egyensúlyát, a folyamat megállítható. Ha azonban képtelen leállni, és megfelelési kényszerből tovább hajtja magát, vagy hagyja, hogy ezt tegyék vele a felettesei, akkor nagy valószínűséggel még jobban belesüpped a káros állapotba.

Elkövetkezik az idő, amikor egyre inkább tehernek, kihívásnak érzi a napi munkát, kreativitása csökken, elveszti a motivációját.

„Visszagondolva már tudom, hogy jobb lett volna a végkifejlet, ha korábban pár tárgyaláson azt mondom, köszönöm szépen, de nem vállalom el a munkát. De nemet mondani nagyon nehéz. 15 évnyi munka után ezt csak most gyakorlom” – magyarázza Laura, aki ma már jóval kevesebb munkát vállal. Hozzá hasonlóan a szakember is azt mondja, hogy

a teljes kiégést csak úgy lehet elkerülni, ha kiállunk saját magunkért, és ha a munkáltató, az aktuális vezető is észreveszi, amikor az alkalmazottai túlterheltté váltak. Ám ennek gyakran pont az ellentéte történik, túlpörgetik az alkalmazottakat, pedig ez a cégnek sem jó, hiszen magában rejti a fluktuáció és/vagy a kiégés veszélyét.

Szonjával pont ez történt. Az újságíróként dolgozó nő azt meséli, hogy hosszú évekig szerencsésnek érezte magát, mert azzal foglalkozhatott, amivel szeretett volna, és ezzel nyugtatta magát akkor is, amikor egyhuzamban dolgozott hétvégén és ünnepnapokon is. Amikor nagyon tele volt a hócipője, azt mondogatta magának, hogy más „a bányában gürcöl”, így soha nem mondott nemet a túl sok munkára, és egészen addig húzta az igát, amíg testileg össze nem omlott. „Azon a napon nyár volt, 34 fok, és a gép előtt ültem, amikor éreztem, hogy zsibbad és gyengül mindkét kezem, de annyira, hogy már az egeret alig tudom mozgatni. Kint meleg volt, bent langyos, a kezeim jéghidegek voltak. Felálltam és éreztem, hogy a fél oldalam megbicsaklik. Majd kiugrott a szívem. Elsőre azt gondoltam, hogy, na, jön a szokásos pánikroham durva változata. Ám ez nem múlt el se 20 perc, se másfél óra múlva, akkorra pedig már azt éreztem, egy mondat kimondásáért is meg kell küzdenem. Hívtam a páromat, aki hazavitt, a taxiban nagyon rosszul voltam, hezitáltam, menjünk-e kórházba. Végül úgy döntöttem, hogy ne, biztos a szorongás, a meleg, a pánik, a fáradtság csinálja, menjünk haza” – mesél a kritikus napról, melynek végén orvoshoz került, aki megmondta, hogy kimerült, kiégett, és mindenképp forduljon terapeutához. „Minden értékem lent volt a francban, a pulzusom az egekben, a vérnyomásom és a cukrom a béka feneke alatt. Alvás, lábpolcolás és rengeteg folyadék – ezzel küldött haza a doki.

Emlékszem, egy hétig egyfolytában aludtam. Amikor felkeltem, láttam, hogy emberek írtak Messengeren vagy e-mailt küldtek, de a gondolattól, hogy betűket olvassak vagy bepötyögjek, hogy cikket írjak (vagy novellát, mert azt is szoktam) fizikailag rosszul lettem, felfordult a gyomrom.

Egy hétig nem tudtam ránézni képernyőkre, csak a nagyon fontos dolgokra válaszoltam, jeleztem, hogy nem vagyok elérhető. Az agyam képtelen volt bármiféle információt befogadni. Túlhevült. Ezután még egy hétig pihentem, mielőtt visszatértem dolgozni, de azután már visszavettem a tempóból, egy évre rá pedig munkahelyet váltottam” – mondja, és mindenkinek azt tanácsolja, ne hagyja, hogy eddig fajuljanak a dolgok.

Meg lehet, sőt, meg kell előzni

A szakemberek szerint a káros következmények kezelésében különösen fontos szerepet játszik a munkahelyi megelőzés, azaz a kezdeti tünetek felismerése és kezelése. Megelőző beavatkozások között szerepel a kiégés felmérése és szűrése, szupervíziók, vagy olyan foglalkozások, melyek során feltárhatóak a személyes motívumok és a veszélyeztető tényezők, kibeszélhetők a problémák, a feszültségek.
De a munkáltató feladata lenne, hogy felmérje, kieszközölje mi módon lehet feladatokat átcsoportosítani, a terhelést csökkenteni. A rugalmas terhelés, a személyes problémák figyelembevétele, a nem túl szigorú szabadságolási rendszer kialakítása szintén csökkentik a kiégés kockázatát. Mindemellett a munkáltató is jelezheti, ha az elvárások irreálisak, Eric Blanc szociológus szerint teljesen racionális viselkedés, ha valaki már csak a kiégéstől tartva sem akar olyan keményen dolgozni, mint azt a főnökei elvárják. Ezt a kiégés legmélyét megjáró Szonja az új munkahelyén szem előtt is tartja:
„Most éppen jól vagyok, de már soha többé nem hajtom meg úgy magam, mint akkor. Szabadságom a koromnál fogva nem sok van, de azokat már igyekszem kihasználni, például azzal, hogy egyáltalán nem foglalkozom olyankor munkával és minél kevesebb időt töltök a neten” – mondja, és hasonlóan vélekedik erről Laura is.

„Ki kell állnunk magunkért, meg kell tanulnunk nemet mondani az ügyfélnek, magunknak, a főnökünknek, el kell jutnunk odáig, hogy ne szolgamód végezzük a feladatainkat. Kommunikálnunk kell, ha túl sok a teher és azt, hogy ez milyen hatással van ránk.”

Andrea szerint, ha felismertük, hogy bajban vagyunk kétféle szempontból is érdemes segítséget kérni. Egyrészt a feltöltődéshez másrészt a változtatáshoz.

„A test és lélek töltődésére sokféle módszer van, mehetünk erdőfürdőzésre vagy hangtálas meditációra, én shiatsu masszázst vettem igénybe. A semmittevés kulcsfontosságú az idegrendszer nyugalma és pihentetése végett. Fizikailag sokat segít, ha visszatérünk a rendszeres és egészséges táplálkozáshoz, vitaminokat fogyasztunk”–mondja, hozzátéve, hogy a másik fontos dolog, hogy ne folytassuk azt az életmódot, ami idáig vezetett, hanem ismerjük fel miben van szükség változásra. Ehhez jól jöhet egy coach vagy pszichológus támogatása, és figyeljünk a jelekre, a környezet visszajelzésére, mert minél hamarabb észrevesszük, hogy belekerültünk a folyamatba, annál könnyebb – akár egyedül akár segítséggel – kikászálódni belőle. „Vegyük észre, hogy nem normális, ha minden hétvége teljes egészében azzal megy el, hogy feldolgozzuk és kipihenjük az előző hetet. Mert ez már a többi életterületünk rovására megy” – magyarázza Andrea.
Andrea, aki maga is dolgozott multinacionális cégnél, azt mondja, hogy az ideális az volna, ha maguk a munkahelyi vezetők is felismernék, tudnák, ha egy alkalmazott a kiégés útjára lépett. „Intő jel, ha valaki hétvégén is munkahelyi levelekre válaszol, ha túl sok a bennmaradt szabadsága. Ilyenkor a felettesnek kéne jelezni, hogy az alkalmazott vegyen vissza, tartson szünetet, ne túlórázzon annyit” – magyarázza, hozzátéve, hogy nagyobb önmonitorozásra is szükség volna, hogy felismerjük, miért hajszoljuk magunkat még több munkába: belső vágyból, vagy külső kényszerből?

(Kiemelt kép: nőklapja.hu)