Hibáztál? Kész, véged van – A szociális megsemmisítés kultúrája

Az ítéletek már nem jogi úton születnek, hanem a közösségi médiában. A törléskultúra hatása azonnali, következményei nehezen követhetők: a vélemények nem sokszínűek, hanem fekete-fehérek lesznek tőle.

A cancel culture kifejezés az Egyesült Államokból származik, és nyersfordításban olyasmit jelent, hogy törléskultúra, vagy megszüntetéskultúra. Azt a jelenséget takarja, hogy ha valaki elkövet, vagy elkövetni látszik egy erkölcsi hibát vagy bűncselekményt, ami nem tetszik egy kisebbségnek, akkor az a vélt gaztett elkövetőjét szisztematikusan tönkreteszi minden szférában, ahol módot talál rá, azaz megsemmisíti; szinte törli, megsemmisíti az illetőt a közösségi média felhasználásával.

Az elmúlt években sok példát láttunk erre; olyat is, ahol végül bűnösnek bizonyult a pellengérre állított és a világból száműzött áldozat ésolyat is, ahol nem. Előbbiek közé sorolható talán Kevin Spacey, akit számos színész vádolt meg szexuális visszaéléssel, az egyik az eset idején csupán tizennégy éves volt. Amikor az ügy kirobbant, környezete azonnal elhatárolódott Spacey-től: az ügynöke dobta, a sorozatot, melyben főszerepet játszott, nélküle forgatták tovább, és a filmet, amelyben éppen szerepelt, hat héttel a premier előtt úgy forgatták újra, hogy az összes jelenetét kivágták. Spacey ellen ugyan ejtették a vádakat, de azóta sem dolgozik. Esélyes, hogy valóban visszaélt a hatalmával, de fontos hangsúlyozni, hogy nem egy bíróság által hozott ítélet semmisítette meg a karrierjét, hanem a közösségi média nyomása, azaz egy körbehatárolható csoport önbíráskodása, holott Spacey hatalommal való visszaéléseiről már korábban is tudott a szakma, de csak akkor ejtették, amikor ez szélesebb körben is kitudódott.

Kevin Spacey színész elhagyja a Nantucket Kerületi Bíróságot, miután szexuális zaklatási vádakat vettek alá 2019. január 7-én, Nantucketben, Massachusettsben. (Fotó: Scott Eisen / Getty Images)

Hasonlóan járt Johnny Depp is, azzal a különbséggel, hogy azok, akik felette hoztak ítéletet, egyértelműen nagyot tévedtek. Egykori felesége, Amber Heard házasságon belüli erőszakkal vádolta a színészt nyilvánosan, bizonyítékokat hamisított, melyekről azonban csak akkor derült ki, hogy hamisak voltak, amikor Depp már elvesztette az összes munkáját és gyakorlatilag leírták Hollywoodban. Az ügy csupán attól éledt újra, hogy olyan telefonbeszélgetések kerültek napvilágra az egykori házastársak között, melyekben a nő gyakorlatilag kimondja, hogy senki sem fogja elhinni Depp-nek, hogy ő volt az áldozat abban a kapcsolatban, hiszen őt gyenge nőnek látják, aki nem lenne képes bántani egy férfit. Deppet bíróságon sosem ítélték el, sőt, most már ő perli exnejét hírnévrontásért.

Johnny Depp elhagyja a királyi bíróságot 2020. február 26-án, Londonban. A hollywoodi színész a The Sun újság ellen keresetet nyújtott be azon állítások miatt, hogy megverte ex-feleségét, Amber Heardot. (Fotó: Peter Summers / Getty Images)

A jelenség mint látszik, úgy indul, hogy valaki kiszúrja az erkölcsi értelemben vett vétket és arra felhívja a többiek figyelmét; ez az úgynevezett „call out”. Van, hogy ezt kisebb-nagyobb mértékben ismert emberek indítják el, olyan módon, hogy a „call out” -ot ellátják egy hashtaggel, mely röviden leírja, hogy kit kell megsemmisíteni. Az ilyen hashtagek aztán rohamosan terjednek a közösségi médiában, leginkább a Magyarországon kevésbé használt Twitteren, de más platformokon is. főleg a Facebook-on. 

Az említett két esetben az a közös vonás, hogy a közösségi média diktálta, hogy az ítélet életfogytiglan lesz. A megsemmisítés kultúrájában a vádlónak hisznek, főként, ha az nő, kételynek nincs helye. Ilyen a megsemmisítés kultúrája: aki nem vesz részt benne, könnyen maga is áldozatává válhat.

Ezt a jelenséget példázza az az eset is, amikor Laurence Fox, kevésbé ismert brit színész azt állította, hogy a Meghan Markle, sussex-i hercegnét ért kritikák nem rasszizmusból fakadnak. Bár a brit sajtóban kritizálók sosem említették, hogy a hercegné félig afro-amerikai, mégis sokan úgy gondolják, hogy az átlag britnél barnább bőrszíne miatt támadják. Fox-ot, amiatt, hogy nem tartja rasszistának Meghan kritizálását, olyan keményen támadták, hogy egy időre vissza is vonult a Twitterről. Hugh Grant, akit mi is mindannyian ismerünk, pedig megvédte színésztársát, annyival, hogy :” Kedves @Lozzafox, nem hiszem, hogy sok mindenben egyetértünk, de nonszensz, hogy üldöznek, amiért hangot adsz a véleményednek. Add át üdvözletem apádnak.” Azóta Grant ezt a bejegyzést törölte.
Van, amikor a megsemmisítés igénye politikai tartalmat hordoz: a kínai kormány például letiltotta a Dolce & Gabbana divatház Kínában tervezett nagyszabású bemutatóját, miután az egyébként is gyakran érzékeny területekre tévedő tervezőpáros olyan reklámfilmet publikált, melyben egy ázsiai modell evőpálcákkal eszi a pizzát. Maga a film többféleképpen értelmezhető: egyrészt valóban rasszista elgondolás, hogy az ázsiai nő a pizzát is evőpálcával eszi, ugyanakkor nyilvánvalóan nem ez volt a cél, hanem az olasz divatház összekapcsolása a keleti kultúrával – de ez nem sült el jól. A divatház komoly bajba került, mert a teljes ázsiai piac bojkottálta, de nemzetközi színtéren is a brand törlésére szólítottak fel.

Az, hogy egyáltalán lehetséges, hogy emberek életét a közösségi médiában pillanatok alatt tönkretegyék néhány jól kitalált hashtaggel, a horda uralmát jelzi a közösségi médiában.

Egyrészt, mert a hagyományos hatalmi konstrukciók nem képesek megvédeni a kisebbségeket, így teljesen érthető, hogy hordákba csoportosulnak, hogy megvédjék magukat, másrészt azért, mert az internet olyan platform, melyhez azok is hozzáférnek, akiknek egyébként nincs módjuk kifejezni a véleményüket. Viszont a megsemmisítések kegyetlenségét nem csak a tiszta szándék vezérli: azáltal, hogy másokat letaszítunk, magunk magasabbra kerülünk a szociális ranglétrán: egyértelműen látható, hogy nem kevesen csináltak karriert abból, hogy nekimentek a közösségi médiában embereknek.
Emellett az is egy egyéni előnye a megsemmisítés kultúrában való részvételnek, hogy az ellenségeink szociális státusza azonnali hatállyal alacsonyabb lesz: a támadás gyorsabban növelheti az ember státusztát, ha a megfelelő irányba történik, mint bármilyen jótett. Eközben az is növelheti a támadók biztonságérzetét, hogy a közösségi médiában folyó interakciók során megtudják, hogy kik azok, akik feltétel nélkül mellettünk állnak, és megszabadulhatunk azoktól, akik nem felelnek meg a feltételeinknek. A törléskultúra szociális előnyei azonnaliak és egyszerűek, a hátrányai pedig időben kitoltak és nehezen lekövethetőek.
A hordamentalitás és a barbárság azonban mégis első pillantásra látszik a törléskultúra eljárásaiban: teljesen büntetlenül lehet szociálisan megsemmisíteni embereket, arra hivatkozva, hogy „véleményünk szerint megérdemlik”. Viszont, ha egy tetszőleges, saját érdekei mentén szerveződő csoport hoz ítéletet bizonyítékok és tárgyalás nélkül, akkor Kelet-Európában ismerős lehet a felállás és az eredmény is: a huszadik században nem egyszer történt meg, hogy embereket válogatás nélkül semmisítettek meg besúgások alapján egy célt vagy valós rossz lépésért; igaz, őket puskával.

A totalitárius rendszerek és a cancel culture közös vonása szembeötlő, pont a szólásszabadság kezelésének tekintetében: ellenvéleménynek, érdemi diskurzusnak helye nincs, aki nem az ítélkező hordával van, az ellene van.

A megsemmisítés kultúrája ilyen módon fekete-fehér, jókból és rosszakból indul ki, ami barbár kegyetlenséget szül, holott szándéka szerint pont azt akarná megszüntetni. A rendszer másik súlyos hibája az ártatlanság vélelmének kiiktatása: míg eddig az ártatlanság vélelme progresszív eszmének számított, hiszen éppen azokat a kisebbségeket védte, amelyekről előítéletekből adódóan inkább feltételezték, hogy bűncselekményeket követnének el, most ezt a törléskultúra konzervatív eszmeként tartja számon, holott enélkül csak koncepciós perekről, a törléskultúra esetén pedig eljárásokról beszélhetünk.
Tehát jelenleg ott tartunk, hogy ha valakinek van elegendő számú követője a közösségi médiában, akkor hozzá kerül a hatalom és az eddig hatalommal rendelkezőnek kell hirtelen igazolnia magát, illetve bebizonyítania a közösségnek, hogy nem bűnös. Paradox módon erre már nem szokott lehetőséget kapni. Azt látjuk az ilyen esetekben, hogy a törléskultúra áldozatai megpróbálnak valamilyen formában bocsánatot kérni. A bocsánatkérés azonban nem elfogadható, és akármit is mond a „vádlott”: a bocsánatkérését hamisnak, önérdek által vezéreltnek, érzéketlennek tekintik, hiszen akit száműztek a közösségből, annak már nem lehet hangja benne.
Ebből is látszik, hogy ha az ítéleteket tárgyalás nélkül hozzák meg, és mindez történelmi példákon is lekövethető emberi jogi katasztrófákhoz vezet: gondolatszabadság, de legalábbis a véleménynyilvánítás szabadságának ellehetetlenítéséhez. A megsemmisítéskultúra harcosai pont azzal akadályozzák a véleménynyilvánítás lehetőségét, hogy azzal védekeznek kritikusaikkal szemben, hogy azok ellenzik a demokráciát. Holott egy demokráciában pont az a lényeg, hogy az ember lehet más véleményen, és ezért nem kell attól tartania, hogy esetleg megsemmisítik, akár puskával, akár hashtagekkel.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu)