A pusztuló nádasok miatt elveszíthetjük a Balatont. Az őslakos környezetvédők ötlete lehet a megoldás.

A világ már felfigyelt az őslakosok környezetvédelmi forradalmára. Az új-zélandi maorik például olyan jogi bravúrral álltak elő a saját folyójuk érdekében, ami a hazai szabályozásban is a segítségünkre lehet.

„A nagy Folyó a hegyekből a tengerbe folyik. Én vagyok a Folyó, és a Folyó én vagyok.”

Ezekkel a szavakkal írják le az új-zélandi Whanganui menti maori törzsek elválaszthatatlan kapcsolatukat a folyóval. Ez a viszony többről szól, mint a hagyományos életmód megőrzése, ezek a törzsek ugyanis úgy gondolják, hogy családi kapcsolatban állnak a Whanganui folyóval. Tehát nem tulajdonosai a környezetüknek, hanem kölcsönösségen alapuló közösséget alkotnak a természettel. Ennek a részben spirituális viszonynak pedig különösen aktuális és előremutató következményei vannak napjainkban.
Miközben az emberiség éppen azzal küzd, hogyan tud fellépni egy világjárvány ellen, és kisebb-nagyobb közösségek tapasztalják meg, hogy egységben kell gondolkodniuk és cselekedniük, még vár ránk egy hasonlóan grandiózus feladat. A koronavírus ugyan időszakosan háttérbe szorította, de ha a vész elmúlt, újra szembe kell néznünk a klímaváltozás és a környezetrombolás következményeivel – és a saját érdekünkben egységben fellépnünk ellenük. Bár a maorik és a folyójuk példája nemcsak földrajzilag, hanem logikailag is túl távolinak tűnhet, a gyakorlatban sok hasznos ötletet vagy szemléletváltó kiindulópontot adhat a hazai környezetvédelmi intézkedésekhez. Akár olyan értelemben is, hogy miért éri meg anyagilag is, ha az állam és a lakosság gondoskodóbb kapcsolatot alakít ki a természettel.
Előbb viszont lássuk, mit vívtak ki a maorik az államtól a folyójuknak.
A Whanganui mintegy 290 km hosszan szeli át az új-zélandi Északi-szigetet, és végül az országot Ausztráliától elválasztó Tazmán-tengerbe torkollik. A folyó mentén élő maori törzsek több mint 160 évig küzdöttek azért, hogy jogi védelmet nyerjenek a Whanganuinak, amelyet az ősüknek tartanak. A maorik szerint ugyanis a tupuna, azaz az ősök a természetben élnek tovább, így a közösség feladata, hogy vigyázzanak a környezetükre és benne azokra, akiktől ezt megörökölték. A vizek és az emberek ebben a kultúrában különösen szorosan kötődnek egymáshoz, így hatalmas előrelépést jelentett, amikor 2017-ben sikerült elérniük, hogy a Whanganuit az állam jogalanyként ismerje el.

A Whanganui folyó (Fotó: Matthew Lovette/Education Images/Universal Images Group via Getty Images)

Maga a jogalanyiság a folyóra nézve azt jelenti, hogy ha valaki kárt okoz a folyónak, az olyan, mintha a törzset bántaná. Ha valaki szennyezi a folyó vizét, akkor a folyó beperelheti az illetőt. A folyó emellett birtokolhat javakat, szerződéseket köthet, sőt akár a folyót is be lehet perelni.
Ez a csavar, mármint hogy egy természeti elemet jogalanyként, tehát kvázi személyként kezelünk, csak első ránézésre tűnhet furcsának egy laikus számára. Hiszen azt már évszázadok óta ismerjük, hogy a jog személyként kezel például egy gazdasági társulást (vállalatot), és kvázi fiktív személyként valós jogi képviselettel és lehetőségekkel ruházza fel.
Ennek a gyakorlatnak az átültetése a természeti elemekre vagy területekre ütőkártyát jelenthet a kétezres évek elejétől egyre intenzívebben fejlődő környezetjog, az állami jogalkotás, illetve a környezetvédelmi szabályozások és érdekképviselet számára. Sulyok Katalin biológus-környezetjogász, az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszékének adjunktusa elmagyarázta, hogyan fordíthatjuk le ezt a szemléletmódot és jogi ötleteket a hazai viszonyokra, például a Balaton védelmében.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan kerül a Földanya az alkotmányba?
Milyen új trükkel lehet azonnal növelni egy erdő értékét?
Miért orosz rulett az, ahogy most a Balatonnal bánunk?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.