Gősi Lilla ezúttal az önkéntes munka és lét nehézségeiről mesél bejegyzésében.

A képre kattintva galéria nyílik.

Galéria | 2 kép

Itáliai Napló 23. – Messziről jött, de nem idegen

Itáliai Napló 23. – Messziről jött, de nem idegen

Fotó megosztása:

Egyedül érzem magam, jelentette ki a belga lány. Önkéntes ő is, akárcsak én, de másik projektben vesz részt. Egy dél-olasz kisközségben dolgozik. Szerinte, hiába próbálkozik hónapok óta nyitni a helyiek felé, kapcsolatokat építeni, az elején beskatulyázták. „A jövevény, aki nem beszéli a nyelvünket.” Azóta szépen megtanult olaszul, és elmondása szerint többször meglepte a környezetét („Jé, már érted, amit mondok!”), mégsem érzi könnyebbnek a beilleszkedést.

Hasonló tapasztalatokról számoltak be azok az önkéntes társaim, akik Szicíliában vagy északi, elszigeteltebb vidéken élnek. Egyszerűen korlátozottak a környezet kínálta lehetőségek. Egy-egy faluban adott néhány pizzéria, bár, esetleg közösségi ház, iskola és a civil szervezet, melynek az önkéntesek segítenek. Ha azonban a fenti körökben nem találnak barátokat, hogyan tovább?

A hosszú távú EVS programok részét képezi két rövid tréning, melyet a helyi nemzeti iroda szervez az országban lévő külföldi önkénteseknek. Az első tréning nem sokkal az érkezés után történik – részemről júliusban zajlott. A második, úgynevezett félidős találkozón most veszek részt. A tapasztalatcserén túl a program célja, hogy értékeljük a projekt eddig lezajlott első felét, és igyekezzünk lehetséges megoldásokat találni a felmerült problémákra.

Egyik trénerünk egy szárd fiatalember. Nem csodálkozik, amikor többen mesélik, nagy kihívást jelent nekik a bevonódás. „A városi és vidéki közösségek kapcsolatrendszere különböző, így távolról jött idegenként valóban bonyolult lehet a kisebb csoportokba való bekerülés. Kiváltképp, ha az önkéntes egyedüli, esetleg első külföldi a faluban, aki ráadásul még a helyiek nyelvén sem kommunikál.” Tapasztalatból mondja, hogy hasonló a helyzet több európai országban. Viszont pozitív példát is hoz. Szardíniában fogadtak egy magyar önkéntes lányt, akinek ez volt az első önálló, külföldi tapasztalata. A projekt kezdetén kemény diónak bizonyult, mert némi némettudáson kívül más nyelven nem beszélt, és makacs ellenállást tanúsított minden újjal szemben. Aztán lassacskán megtört a jég. Megtanult olaszul, egy kicsit angolul, szerzett barátokat, a közösség aktív tagjává vált. Olyannyira, hogy a kedvéért a szárd nyelven beszélő idősek átváltottak „rendes olaszra”.

Hallva a többiek olykor egyáltalán nem rózsás történeteit, és látva, hogy az önkéntesség könnyen válhat monoton, haszontalannak érzett, magányos tevékenységgé, különösen értékelem a helyzetemet. Ha személyes korlátot kell mondanom, nekem is a nyelv a kihívás, de közel sem olyan mértékben, mint a fentiekben – megbirkózom vele, és ami a legfontosabb, szívesen tanulom. (Ígéretes jelek: néhány napja olaszul készítettem interjút!) A városom nem kicsi, egyetemmel, uszodával, színházzal bír. Sosem unatkozom, inkább az a nehéz, hogy kiválasszam, melyik programokra szánjak időt. Nyáron-ősszel sokat utaztam, kirándultunk busszal, vonattal, autóval, jelenleg pedig az ünnepi készülődés tölti meg decembert.

Értem a problémákat. Jogos felvetések. Mert az önkéntes nem „teljes állást” vállal, hanem azt, hogy a képességeihez mérten segít. Részt vesz. Ad. De kérdés, hogy miből töltekezik, ha kiderül, a program nem váltja be a várakozásait. Egy egyébként is befelé forduló, bizonytalan fiatal könnyen kiábrándulhat, elkallódhat nagyon zárt környezetben. Jó megküzdési stratégia? Például a személyes motiváció tudatosítása. Ismerek olyan német fiatalt, aki Kecskeméten végzett önkéntes szolgálatot, de túl sok barátot nem sikerült szereznie. Ezért hét közben minden energiáját a magyar nyelv tanulásába fektette, hétvégente pedig barangolt, utazott, a barátjával és a barátaival találkozott. Azóta gond nélkül letette a magyar nyelvvizsgát.

Sok múlik a szervezőkön, a kollégákon, a mentoron, de a folyamat kétoldalú. Egy pozitív hozzáállású, nyitott önkéntes sokkal több mindent tanulhat meg, mint valaki, aki csak arra vár, hogy kiadják neki a feladatot, bevonják, felkarolják. Még akkor is, ha többszöri elutasításba, falakba ütközik, csodát tehet a következő egyszerű, szüntelen ismételhető kérdés: Posso darti una mano? Segíthetek?

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Fotók: a szerző sajátjai