San Diego, Kalifornia. Apró, törékeny asszony tol ki egy kerekesszéket az idősek otthona ötödik emeleti könyvszagú szobájából. Tagbaszakadt, borostás férfi ül benne. Maga elé mered, mintha nem látna semmit a külvilágból. New Yorkban egykor menő pszichiáter volt, most gyógyíthatatlan betegsége miatt csak segítséggel tud felkelni az ágyból.
Gyermeke nincs, feleségétől elvált, egy-két éve lakik ebben a kaliforniai intézetben, ahol a havidíj hétszázezer és másfél millió forint között van, a belépési díj pedig az apartman méretétől függően akár háromszázmillió is lehet.
Befordulnak a közösségi szobába, az ablakok a Csendes-óceánra néznek, a parton néhány magányos pálmafa lombjait fújja a szél. Az asszony felidézi, egy hete hol hagyták félbe a beszélgetést, és megkéri a férfit, hogy folytassa. A sarokban egy aranyhal tátog az akváriumban. Ahogy múlnak a percek, a férfi egyre felszabadultabb, egyre élénkebb, néha mosolyog, el is neveti magát…
– Sosem laknék itt – mondja már nekünk a folyosón egy órával később dr. Edith Eva Eger, vagy ahogy mindenki szólítja: Edie. – Nem bírnám, hogy minden nap ugyanazokat az arcokat lássam – teszi hozzá magyarul.
SWING ÉS TERÁPIA
Edie a férfi pszichológusa, hetente egyszer jár be hozzá az intézetbe. Tizenöt-húsz évvel fiatalabbnak tűnik páciensénél, aki a hetvenes éveiben jár, csakhogy Edie szeptemberben töltötte be a kilencvenediket. Az intézet előtt óvatosan beszáll bézsszínű autójába, bekapcsolja a rádiót, és hazavezet az elegáns La Jollába, ez San Diego rózsadombja.
– Engem az éltet, hogy még mindig tudok segíteni, hogy adhatok másoknak magamból – mondja, miközben leparkol a kocsival a ház előtt, ahová minden héten tucatnyi páciense érkezik hozzá terápiára.
A medencés villából kilátás nyílik a tengerre, a nappaliban hatalmas fehér bőrkanapé, a vitrinben Herendi-porcelán idézi Magyarországot.
– Egy fillér nélkül érkeztünk Amerikába – emlékszik vissza a hetven évvel ezelőtti hajóútra, amikor férjével, Bélával és alig egyéves kislányukkal, Mariannával kikötöttek az Újvilág partjainál.
Béla már nem él, Mariannával viszont hamarosan találkozhatunk, sőt az egyik unokával is – csillan fel a többszörös dédnagymama szeme. A lánya New Yorkban gyermekpszichológus, a Park Avenuen rendel, férje Nobel-díjas közgazdász. Mielőtt szóba kerülhetne Edie másik két gyermeke is, a konyhában feltűnik egy öltönyös öregúr. Eugene-nel néhány éve a táncparketten ismerkedtek meg. Vasárnap lévén, ma is azért jött, hogy a helyi táncklubba vigye Edie-t.
Ez is érdekelhet: Krúdy Tamás 2024-es interjúja Edith Eva Egerrel
A kilencvenkét éves Eugene és kilencvenéves táncpartnere a siheder hetveneseket megszégyenítő módon ropják a múlt század első felének swingslágereire. Edie két szám között egyszer csak odapenderül a húsztagú big band egyik szaxofonosához:
– Tudja, 1945-ben amerikai katonák szabadítottak fel, és néhány héttel később, amikor újra tudtam járni, tőlük tanultam meg a swing alapjait az In The Moodra. El tudnák nekünk játszani ezt a Glenn Millerszámot?
Edith Eva Eger Howard (Fotó: Lipin/The San Diego Union-Tribune via Getty Images)
– Hát persze! – vágja rá a zenész, aki meglepetésében csaknem leesik a székről. Eugene pedig egymás után háromszor is megpörgeti két évvel fiatalabb barátnőjét, ahogy felcsendül az In The Mood. Kicsit féltjük a két idős embert, de szerencsére a zenekar egy lassú számmal folytatja. Edie a férfi mellkasára hajtja fejét, lehunyja a szemét, és ahogy a táncparkett közepén egymásba kapaszkodnak, mintha megszűnne körülöttük a világ.
DR. MENGELE
Itt és most nehéz elképzelni, hogy ez az apró, elegáns és törékeny asszony megjárta a huszadik századi történelem legsötétebb bugyrait, hogy a halottak között feküdt egy koncentrációs táborban, de a végkimerülés határán még föl tudta emelni a kezét, hogy észrevegyék az amerikai katonák. A kaliforniai táncklubban nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy túlélésének története is egy tánccal kezdődött. Egy sorsszerű, tragikus és ördögi keringővel, amit a szülei gyilkosának szeme láttára kellett eltáncolnia.
Joseph Mengelével akkor találkozott, amikor a kassai zsidókkal teli vonat megérkezett Auschwitzba. Először édesapját választották el tőlük. Edie a nővérével és az édesanyjával került dr. Mengele elé. „Ez az anyád vagy a testvéred?” – kérdezte a tizenhat éves lányt. „Az anyám” – válaszolta Edie. A náci orvos a két lányt az egyik sorba, az anyjukat a másikba küldte. Edie az édesanyja után rohant volna, de Mengele megragadta a kezét, és azt mondta, ne aggódjon, hamarosan újra láthatják egymást, csak zuhanyozni megy a többi idősebb emberrel együtt.
Néhány órával később Edie a barakkban megkérdezte a rabokat felügyelő kápót, hogy mikor találkozhat az anyjával. A kápó az épületre mutatott, ahová Edie édesanyját is beterelték, amikor elválasztották a lányaitól. „Az anyádat most égetik el” – mondta a kápó. „Jobb, ha mostantól múlt időben beszélsz róla.”
Az épület hatalmas kéményéből véget nem érő füstfelhő gomolygott. A két nővér, Edie és Magda összekapaszkodott. Egy életre…
Aznap este belépett a barakkba Mengele.
„Ki tud táncolni?” – kérdezte. A táborban már tudták, hogy „a halál angyala” időnként zenés előadásokat rendel a raboktól, pusztán kedvtelésből. A Kassáról deportált többi fogoly pedig jól ismerte Editet – akkor még így hívták –, és azt is tudták, hogy a tornászválogatottba készült, amíg ki nem derült róla, hogy zsidó. Azelőtt évekig balettozott, és még Horthy Miklósnak is táncolt lelkes magyar honleányként, amikor a kormányzó 1938-ban belovagolt Kassára.
Most, hat évvel később Mengele előtt áll. Szúrós, rideg, kegyetlen tekintetét máig nem tudja elfelejteni. Eluralkodik rajta a rettegés. A barakkban megszólal a Kék Duna keringő, Editnek pedig táncolnia kell. Keze-lába remeg. Lehunyja a szemét, és elképzeli, hogy a budapesti Opera színpadán áll, ahol a Rómeó és Júliát játsszák. És a lába mozogni kezd…
A produkciót Mengele egy vekni kenyérrel jutalmazta. Edit megosztotta rabtársaival, a kopaszra nyírt lányok mohón falták a jutalomkenyeret a barakkban. Ez néhány hónappal később Edit túlélését jelentette: amikor a végkimerülés határán egy lépést sem tudott már megtenni, nővére és az egyik lány, aki kapott a kenyérből, karjukból széket formáltak a halálosan elgyengült kis balerinának…
A Mauthausenből Gunskirchenig tartó erőltetett menet végére a kétezerből csak százan maradtak életben.
Testvérével mindent együtt éltek át, a kényszermunkát, a halálmenetet, és a háború végére az életüket nap mint nap fenyegető éhséget is. A gunskircheni koncentrációs táborban Editnek újabb drámai döntést kellett meghoznia: választani az emberhús és a fű között. „Mi vagyunk a halott és a majdnem halott. Nem tudom megmondani, melyik vagyok én” – írja könyvében. A füvet választotta. A túlélőknek már nem volt erejük elcipelni a halottakat. Editnek néha még nővére neve sem jutott eszébe. Mindketten a halálukon voltak, amikor megérkeztek a katonák…
Magdával ma is mindennap fölhívják egymást telefonon. De testvére nem hajlandó beszélni semmiről, ami a holokauszt idején történt. Évtizedeken át nem beszélt Edie sem. Még a neve is amerikai lett, mert maga mögött akart hagyni mindent, ami a feldolgozhatatlanul fájdalmas múltat idézte.
SZEMBENÉZÉS, MEGBOCSÁTÁS
– Ott ültem két vietnami veteránnal szemben a rendelőmben, láttam, hogy milyen súlyos traumák érték őket, és mint avatott szakembertől, tőlem várják a segítséget. De én kóklernek éreztem magam, tudtam, hogy semmit sem fogok tudni segíteni rajtuk, amíg a saját súlyos terheimmel nem birkózom meg. Rémálmaim voltak, mégsem beszéltem arról, amit átéltem. Még a saját gyerekeimnek sem!
A negyvenes éveiben járt, amikor elhatározta: visszatér Auschwitzba. Szembe akart nézni saját félelmeivel, démonaival és az életre szóló lelkiismeret-furdalással, hogy az anyjának azért kellett meghalnia, mert ő rosszul válaszolt Mengele kérdésére. Ha az anyját is nővérének mondja, talán még most is élne – ezt a gondolatot egy életen át nem tudta kiverni a fejéből.
– Auschwitzban tanultam meg, hogy belülről kell élnem, hogy nem függhetek attól, ami a külvilágban történik. Az őröktől mindennap azt hallottam, hogy innen élve ki nem jutok, csak azért vagyok itt, hogy dolgozzak, ameddig a testem bírja. Itt értettem meg kassai balett- tanárom mondatát: „Az életben az extázis mindig belülről fakad.” Akkor és ott fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de Auschwitzban már tudtam: nem hagyhatom, hogy a nácik elérjenek a lelkemig.
„Ha túlélem a mai napot, holnap is élni fogok”, ezt mondogattam magamnak. A sors iróniája, hogy újra el kellett mennem Auschwitzba, hogy rájöjjek: miután felszabadultam, magammal hoztam a koncentrációs tábort. Börtönbe zártam magam, ahol nem lehettem szabad, és így nem lehettem boldog sem. Még a diplomaosztómra sem mentem el, mert úgy éreztem, én ezt nem érdemlem meg azok után, ami az anyámmal és a többiekkel történt…
– Hibáztathatom magamat egy életen át a döntésért, amit tizenhat évesen hoztam, éhesen és rémülten, ugató kutyák és fegyveres őrök között. De fontosabb a döntés, amit ma kell meghoznom: örökös bűntudatban élek, vagy elfogadom magamat, hogy én is egy ember vagyok, tökéletlen, mint mindenki más. Ez a két út állt előttem. Az önmarcangolás egy életen át, hogy „miért pont én éltem túl”? Vagy a megbocsátás: megbocsátok magamnak, és megpróbálok a jelenben élni. Itt és most. Ezt a döntést naponta meg kell hoznom újra és újra.
Edie nappalijában a naplemente tükröződik az óceánra néző balerinaszobrokon. A forgatás elején megbeszéltük, este már nem kérdezzük Auschwitzról, különben nem tud aludni. Ilyenkor memoárjának kéziratát lapozgatjuk, amelyben nemcsak élettörténetét írja le, hanem a praxisán keresztül is bemutatja, hogy mindenkinek van lehetősége teljes életet élni, feltéve, ha van bátorságunk szembenézni saját démonainkkal. A könyvet olvasva kedvünk támadna bejelentkezni hozzá terápiára, ha nem tízezer kilométerre élnénk egymástól.
Utolsó este a csirkepaprikás elkészítésében segédkezünk, kassai recept szerint. Edie bontja a csirkét, a konyhaszekrényből magyarországi paprika kerül elő, a galuskát a lánya guatemalai szakácsnői szaggatják, az uborkát Eugene aprítja a salátához. Edie minden egyes mozzanatot mindenkinek legalább háromszor őszintén megköszön.
A vacsoránál ott ül mindenki a családból, aki épp a városban van, a lánya, akit egyévesen hozott el Magyarországról, az unokája, aki már ízig-vérig amerikai, továbbá magyar és helyi barátok. Vagy tizenöten üljük körül a nagy asztalt, és ahogy körbenézünk, nem kérdés, hogy a három-négy generációs asztaltársaságból ki értékeli a legjobban a vacsorát, ki élvezi minden ízét és zamatát a ma esti csirkepaprikásnak.
A riportot eredetileg a Nők Lapja 2017/43. számában jelent meg.
Szöveg: Cseke Eszter és S. Takács András
Fotó: On The Spot
(A szerzők traumafeldolgozásról szóló dokumentumfilm-sorozatát – On The Spot: Az ellenség gyermekei – szerda esténként vetíti a Duna Tv.)
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!