A szűkre szabott időkeret miatt azonban számos témát nem tudtunk érinteni, ezért újra leültünk beszélgetni a Büszke vagy rám, Joanna? című regény írójával, aki őszintén mesélt multikulturális gyökereiről, a Semmi körüli botrányokról, az alkotói etika határairól és arról, miért épp a magyar olvasókkal talál különleges harmóniára.

Egyszer azt mondta, hogy sem a bőrszínünk, sem a nemzetiségünk nem határozza meg, kik vagyunk. Ráadásul személyes tapasztalata is van erről, hiszen multikulturális családi háttérből érkezik. Hogyan formálta ez a személyiségét?
Úgy gondolom, alapvetően a multikulturális hátterem és a világ különböző pontjain szerzett tapasztalataim vezettek ahhoz a következtetéshez, amelyet a kérdésben is megfogalmaz: hogy nem a külső jegyek – nemzetiség, vallás stb. – határoznak meg minket, még ha ezek befolyásolják is az élményeinket. Ami valóban meghatározza a jellemünket, azok a belső tulajdonságaink és értékeink. Ezek szabják meg, hogyan tájékozódunk a világban, és hogyan viselkedünk másokkal.

Milyen különbségeket lát művei fogadtatásában Dániában, Németországban, Franciaországban vagy akár Magyarországon?
Dániában talán az első regényem, az Odin szigete, amely a dán és északi társadalmakhoz, történelemhez kötődik, aratott osztatlan sikert, de összességében sokkal inkább külföldön értékelik a könyveimet. Ennek valószínűleg az az oka, hogy gyakran nemzetközi helyszínekről és szereplőkről írok, és minden könyvemben hangsúlyos egy filozófiai téma, ami a dán olvasóknak általában nem elsődleges szempont.

A német és osztrák közönség azonban nagyon érdeklődik ezek iránt a kérdések iránt, és a nemzetközi környezet is közel áll hozzájuk. A magyar olvasók pedig hasonló módon érdeklődnek a nagy kérdések és a nemzetközi történetek iránt, miközben szenvedélyesek is – akárcsak a szereplőim –, és szívesen indulnak el valamilyen rejtett igazság keresésére, ami az én írásaim motorja.

Valahogy az írásaim összhangba kerülnek a magyar olvasók lelkületével – és ez csodálatos élmény.

A Semmi című könyvet először betiltották, majd világhírű lett és kötelező olvasmány az iskolákban. Mit gondolt akkor a tiltásról, és hogyan látja ma a helyzetet? Mi értelme van egy könyv betiltásának?
A mai világban, a digitális hozzáférés korában a könyvtilalmaknak kevés értelme van. Mégis hatásosak, mert egy könyv elérését elsősorban a láthatóság és a könnyű hozzáférés határozza meg: ajánlják-e a könyvesboltok, tanítják-e az iskolákban, elérhető-e a könyvtárakban. A tiltás inkább azzal működik, hogy „elfojtja” a könyv ismertségét, nem pedig azzal, hogy ténylegesen elérhetetlenné teszi.

Amikor a Semmi tiltólistára került, nem volt digitális elérés, csak a nyomtatott könyv. Így amikor Dánia egyes régiói nem vásárolták meg az iskoláknak, a diákok egyszerűen nem férhettek hozzá. Norvégiában pedig – ahol központi állami cenzúra volt – az ország nyugati részén tiltották az iskolákban. Németországban meg éppenséggel szülők próbálták megakadályozni, hogy az iskolában olvassák.

Meglepődött?
Én magam eleinte egyáltalán nem értettem a reakciókat. A Semmi csak egy történet. Igen, alapvető kérdéseket tesz fel az életről, de ugyanezt teszi minden egzisztencialista filozófia, és minden fiatal generáció is, amely felnőtté válás közben választ keres a lét értelmére. Voltak, akik azt mondták, túl erőszakos – pedig akkoriban bármelyik krimisorozat vagy vámpírkönyv erőszakosabb volt.

Néhány könyvtáros pedig azt állította, hogy a Semmi öngyilkosságba kergetheti a fiatalokat, ami teljes abszurdum. Ezek a kérdések úgyis bennük élnek, Pierre Anthon pedig kimondja őket, és ez lehetőséget ad a tinédzsereknek a megbeszélésre, a feldolgozásra – ahelyett, hogy az „egzisztenciális szorongást” egyedül hordoznák.

Kapcsolódó: Ezért rajongunk a történelmi fikciókért – Hozunk 5 izgalmas kötetet

A legtöbb fiatal olvasó ráadásul meglátja a fényt és a reményt a könyvben: bár Pierre Anthonnal és az osztálytársaival nem végződik jól a történet, az olvasó tanul a szereplők tetteiből anélkül, hogy maga követte volna el őket… így végül épp hogy értelmet talál, nem pedig a bűntudat mardossa.

Feltételezem, hogy a fiatal olvasók reakciói országonként különböznek. Kapott olyan visszajelzést, amely különösen megérintette?
Igen, rengeteget kaptam – és máig érkeznek olyanok, amelyek meglepnek. De meglepő módon nem igazán különböznek országonként. A legtöbb üzenet lényege ez: „Furcsa könyv, de nem tudom elfelejteni, és valahogy másképp gondolkodom az életről miatta.” Ugyanezt mondják Dániában, Magyarországon, vagy akár Kolumbiában.

Nagyon megérintett például egy üzenet egy chilei, szegény falusi iskola egyik diákjától, aki azt kérdezte: „Azért írtam-e a könyvet, hogy a fiatalok ne érezzék magukat egyedül ezekkel a kérdésekkel?”,

mert ő épp ezt érezte: hogy többé nincs egyedül a gondolataival.

Egy német fiú pedig arról írt, hogy jómódú családban nőtt fel, mégis depresszió gyötörte, mert nem látott értelmet semmiben – míg el nem olvasta a Semmit, és hirtelen meglátta.

Azt hittem, sokkal nagyobbak lesznek a kulturális különbségek. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy legyen bár valaki szegény vagy gazdag, ateista, katolikus vagy muszlim, fekete vagy fehér – mindannyian ugyanúgy keressük az életünk mélyebb értelmét.

Fotó: Horacio Villalobos/Corbis via Getty Images)

Ugyancsak fontos regény az életműben a Gyere, melynek központi kérdése, hogy egy versengő világban lehetséges-e etikus döntést hozni. Olvasóként lenyűgöző a narrátor gondolatfolyamában lebegni. A végén pedig óhatatlanul felmerül, vajon mit tesz a szerkesztő. Nehéz volt megírni a könyvet?
Igen, három év intenzív munka és több száz újraírás áll mögötte. A szövegezés – ami rendkívül sűrített, szinte költői – elképesztő pontosságot igényelt. Pontosan azt kellett elérnie, amit mond: hogy az olvasó fejében építse fel a dilemmát, hogy az az ő kérdésévé váljon, ne csupán egy történet részévé. Néha egyetlen szó megváltoztatása kibillentette a történet egyensúlyát, és máshol kellett megtalálnom a megfelelő ellensúlyt.

Személy szerint azt szeretném, ha a kiadó végül nem adná ki a könyvet, és kilépne abból a hamis, teljesítménykényszerrel átfűtött életből, amelyet él. De sok olvasó épp ellenkezőleg gondolja, meg van győződve arról, hogy kiadja, és folytatja a „sikeres”, ám hamis életét.

Ez szerintem nagyszerű: azt jelzi, hogy sikerült az etikai dilemmát az olvasóra hagynom. És mivel a világ olyan, amilyen, ezt a kérdést mindannyiunknak fel kell tennünk magunknak: nem csak azt, hogy mit tennénk, hanem hogy mit teszünk.

Íróként volt már hasonló dilemmája?
Igen. Kétszer is átéltem azt a borzalmas élményt, hogy olyan írók, akik barátaim voltak, és megígérték, hogy nem írnak arról, amit rólam és az életemről megtudtak, mégis megszegték az ígéretüket. Ez kitörölhetetlen traumát és bizalmatlanságot hagyott bennem az írókkal szemben.

De mivel magam is író vagyok, ugyanezzel a dilemmával szembesülök, valahányszor nem pusztán képzeletből írok. Különösen a Macskaköröm írásakor kellett mérlegelnem, mennyire közel mehetek a valósághoz, amikor a boszniai népirtásról írok. Volt például egy valódi eset: egy 12 éves bosnyák kislányt horvát fiatalok csoportosan megerőszakoltak egy iskolában, majd kidobták az ablakon, végül felgyújtották az udvaron. Ezt – más tragikus részletekkel együtt – beleírtam a regénybe.

Kapcsolódó: 6 karácsonyi könyv, ami ünnepi hangulatba hoz

Aggódott emiatt?
Sokáig vívódtam, nem lépem-e át ezzel az etikai határt. Végül arra jutottam, hogy mivel ezek az események a háború történeti nyilvánosságának részei, újságírók is írtak róluk, belefoglalhatom őket. És igyekeztem empátiával írni: az igazságtalanság borzalmát bemutatni, nem pedig szenzációként tálalni.

A Gyere megírása arra tanított, hogy a dilemmában a kulcskérdés: kié itt a hatalom? Ha egy író a hatalommal visszalépők ellen lép fel – hatóságok, bandák, szülők, volt szeretők ellen –, akkor szerintem addig mehet el, ameddig szükséges.

Más a helyzet azonban, ha olyanokról írunk, akik kiszolgáltatottabbak nálunk: gyerekekről, szeretőkről, barátokról, akik megbíztak bennünk.

Sok író azt mondaná: „a művészetért bármi megengedett”. De végül mindenkinek együtt kell élnie önmagával – még Strindbergnek is, az autofikció történelmi atyjának, aki élete végén leírta, milyen árat fizettek mások az ő írásai miatt. Nem akarok tehát moralizálni más írók fölött. De magam számára megnyugtató az említett hatalmi képlet, és ezt használom iránytűként a saját írásomban.

Lehet-e az irodalom segítségével szembeszállni az elvárásokkal és a külső nyomással, megtalálni újra a belső iránytűt?
Igen, az irodalom segíthet más perspektívából látni a világot és önmagunkat. Megtanít arra, hogy ne fogadjuk adottnak a saját élethelyzetünket, és ne higgyük azt az egyetlen „helyes” módnak az életre. Az irodalom ugyanis arra kényszeríti az olvasót, hogy elképzelje a történetet – mert a szavak önmagukban nem váltanak ki azonnali érzéki reakciót, mint más művészeti ágak. Az elképzelés szinte olyan, mintha átélnénk a történetet.

A tapasztalatból szerzett bölcsesség a legerősebb tanulási forma. Ha ezt az élményt egy könyv képes megadni, az a második legerősebb út ahhoz, hogy az ember megerősítse a belső erkölcsi iránytűjét.

Janne Teller: Büszke vagy rám, Joanna (Scolar)

Több művét is adaptálták színpadra és filmre. Volt olyan feldolgozás, amely meglepte? , Mennyire vesz részt a folyamatban?
Általában nem nézem meg a könyveim színpadi adaptációit, mert túlságosan bizarr élmény, hogy a fejemben született szavak és történetek emberek szájából hangzanak el a színpadon.

Az operák azonban mások – egészen más a dramaturgiájuk, és a mondatok dalokká alakulnak. Így részt vettem a Semmi eredeti operaváltozatának londoni premierjén, amelyet a Királyi Operaház rendelt meg. Láttam később a dán előadást is. Gyönyörű és szürreális volt. Nagyon szeretem az operát, de sosem képzeltem, hogy valamelyik könyvemből opera születik. A zenét David Bruce komponálta, a szövegkönyve Glynn Maxwell írta – és nagyon jól sikerült. Tulajdonképpen lenyűgözött az egész.

Összességében csodálatos élmény, hogy a színházak színpadra akarják vinni a könyveimet, mintha a műveim tovább élnének más alkotók értelmezésében. De én nem nagyon veszek részt a folyamatban – csak annyira, hogy a könyvek szellemisége megmaradjon. A többit azok csinálják, akik értenek hozzá. Az én feladatom új művek megírása.

Mit tanult a pályája során az alkotói szabadság megőrzéséről és arról, hogyan lehet feltenni a kényelmetlen kérdéseket?
Azt, hogy mindennek megvan az ára. Nagyon sok támadást kaptam – különösen a saját hazámban – csak azért, mert olyan kérdéseket tettem fel, amelyekről nem akartak beszélni. A Semmi betiltásától kezdve egészen addig, hogy a Gyere-ben az etika kérdéseit firtattam. Dániában most igyekeznek ignorálni a legújabb, Büszke vagy rám, Joanna? című regényemet, mert még a legfinomabb módon feltett kérdések sem kívánatosak a palesztin emberi jogokról szóló vitában.

Ez bizonyos értelemben elszigeteltté tett, ami nem kellemes élmény. Ám gyakran kapok leveleket, kommenteket olyan olvasóktól, akik megértik, amit keresek a könyveimben, és azt mondják, mélyen megérintette őket. Ezért éri meg az egész.

Nem beszélve arról, amikor Magyarországra jövök, és azt látom, hogy a műveimet éppen azért fogadják lelkesen, amiért Dániában támadják: az őszinte és radikális kérdésfeltevés miatt. Ezért végtelenül hálás vagyok. Sokszor felidézem magamban a budapesti találkozásokat, a hosszú dedikálásokat – ezek segítenek, amikor otthon nagyon meredeknek érzem az utat. Mert akármi is történik, egyszerűen nem tudok másképp írni. Ezért felbecsülhetetlen, amikor úgy olvassák a könyveimet, ahogyan szántam őket.

Mennyire optimista a könyvek és az olvasás jövőjét illetően egy olyan világban, ahol a figyelmünk állítólag másodpercekben mérhető?
Rövid távon nem vagyok nagyon optimista. Hosszú távon azonban biztos vagyok benne, hogy az emberi lélek mélység iránti vágya újra felszínre tör, és visszaköveteli azt a fajta irodalmat, amelyre ma sokan nem találnak időt. Nem hiszem, hogy biológiailag alkalmasak vagyunk erre a másodpercenként millió impulzust követelő figyelmi terhelésre. A pszichés problémák – főleg a fiatalok körében, de már az idősebbeknél is – ezt mutatják.

Már látszik egy ellenirányú mozgás is: sok országban betiltják a mobiltelefonokat az iskolákban, és újra értékké válik a megszakítás nélküli emberi jelenlét. Néhány év kell még talán, hogy a digitális világ kikapcsolását újra a valódi élet és a valódi irodalom váltsa fel – de el fog jönni, efelől nincs kétségem.

Mit szeretne, hogy az olvasók magukkal vigyenek a könyveiből?
Leginkább azt, hogy egy kicsit máshogy gondolkodjanak az adott kérdésekről. Minden könyvemben magam is érteni próbálok valamit – legyen szó szenvedélyről és háborúról, mint a Macskakörömben, vagy az igazságtalansággal való szembenézésről, mint a Büszke vagy rám, Joanna?-ban.

A történetek írása során valahogy közelebb kerülök a megértéshez. És remélem, az olvasókat is magammal tudom vinni ezen az úton.
Ezekre a nagy filozófiai kérdésekre nincs végső válasz, de ha sikerül kicsit új nézőpontból, több szemponttal, emberibben látni az élet bizonyos aspektusait – már az is elég. Mert a megértés mindig növeli az empátiát. Ennél többet pedig nem is kívánhatnék.

Olvass velünk!

Már rendelhető a Nők Lapja különleges kiadványa: A 100 Legjobb Könyv 2025 bookazine!  Beleshetsz a könyvkiadás kulisszái mögé, izgalmas íróportrék, friss olvasmányajánlók és exkluzív kortárs novellák várnak a bookazine oldalain. És persze az is kiderül, kik kapták az idei Nők Lapja Irodalmi Díjakat.

Kiemelt kép: Leonardo Cendamo / Getty Images