Mióta elhatároztam, hogy Pikli Natáliával fogok interjúzni, mindenhol Shakespeare-be botlok. Egy kávézóban kezembe akadt egy könyv – mit ad isten a New York-i Shakespeare Fesztivál alapítójáról szólt. Betévedtem egy könyvesboltba, ahol régi színházi előadások plakátjai díszítették a falakat, köztük egy Hamlet és egy Macbeth.

Két napja láttam az Örkény Színházban a Kertész utcai Shaxpeare-mosó című előadást, amely a Rómeó és Júlia sztori VII. kerületbe átültetett verziója. Az Instagramot pörgetve online „Taylor or Will?” kvízekben mérhetjük fel tudásunkat, vajon eltaláljuk-e egy-egy sorról, hogy Taylor Swift amerikai énekesnőtől vagy az angol írófejedelemtől származik. Friss hollywoodi pletykák szerint készül a folytatása az 1999-es tini romkomnak, a 10 dolog, amit utálok benned című filmnek, amely A makrancos hölgy amerikai középiskolába átültetett verziója. És még tudnám folytatni a sort.

Miért van az, hogy Shakespeare még ma is ennyire körbevesz bennünket?
A Shakespeare-mánia egyik oka, hogy az általa létrehozott művek szövete annyira gazdag, és a szövegek olyan sokrétegűek, hogy több száz év elteltével sem lehet őket megunni. A másik ok, hogy nagyjából a 18. századtól kialakult körülötte egy kultusz, amely miatt az irodalmon túl is egyre több területre hatol be a Shakespeare-jelenség. Petőfi úgy fogalmazott, hogy „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek”, én ezt azzal szoktam kiegészíteni, hogy belőle kiindulva meg tudjuk ismerni a teremtés másik felét is.

A könyved egyik célja a mítoszrombolás, a legendahántás.
A legendahántás Milbacher Róbert kifejezése, az angolok ezt úgy mondják, hogy mythbusting, vagyis bombázzuk szét a mítoszokat.

Milyen tévhitek keringenek Shakespeare-rel kapcsolatban?
Sok ilyen dolog van. Talán a legelső, hogy Shakespeare nem is Shakespeare.

Ez egyfajta sznob teória, amely megkérdőjelezi, hogy egy egyetemet nem végzett, nagyjából középosztálybeli fiú írta meg a világirodalom legremekebb műveit.

Ez – sok más konteóval együtt – a 19. századból indult, és olyan nagy nevek is hisznek benne, mint Derek Jacobi angol színész, aki rengeteg Shakespeare-t játszott színpadon, vagy a bestseller szerző Jodi Picoult. Pedig gyakorlatilag egy perc alatt meg lehet cáfolni ezeket az összeesküvés-elméleteket. Egy másik tévhit, hogy a Hamlet egy nagyon hosszú mű. Valójában három szövegváltozata maradt fenn, és csak akkor lesz belőle egy iszonyatos hosszúságú dráma, ha ezt a három szövegváltozatot egybegyúrjuk, és egy hibrid Frankenstein-szörnyet kreálunk belőle.

Pont ezt csinálta Kenneth Branagh a maga négyórás Hamlet filmjével, csak éppen ez nem az a dráma, amit Shakespeare megírt. Az sem igaz, hogy Shakespeare a szonettjei egy részét a „sötét hölgynek”, más részét pedig a „szép ifjúnak” írta. Ez egy szépen hangzó fiktív történet, amelyet egy 18. század végi angol kutató, Edmond Malone terjesztett el. Valójában a szonettek több mint a feléről nem lehet megmondani, hogy férfihoz vagy nőhöz szól-e, mert a szerző a szerelmét egyszerűen csak úgy szólítja, hogy „te”.

Kapcsolódó: Íme a tökéletes romantikus regény receptje: beszélgetés Carley Fortune bestseller-íróval

Én eddig azt gondoltam, hogy viszonylag sokat tudok a műveiről, de a könyv olvasása közben világossá vált, hogy valójában csak töredékét ismerem a Shakespeare-univerzumnak.
Van egy nagyon erős hagyománya annak, hogy mit és hogyan tanítanak a műveiből, melyek a fontos és a kevésbé fontos drámák. A könyvem egyik célja, hogy ezt a fókuszt egy picikét megpiszkálja, eltolja, és ráirányítsa a figyelmet olyan drámákra is, amelyek szintén fantasztikusan megszerkesztett, gazdag, sokrétegű művek, de valahogy eddig kisebb értékűnek tartották őket, például azért, mert komédiák vagy mert mondjuk a női problémákat jobban megszólítják.

Egy ideig középiskolában tanítottál. Ha kizárólag rajtad múlna, te milyen műveket hoznál be és milyen módszerrel tanítanád?
Tizenhárom évig voltam magyartanár. Szerintem az nem rossz, hogy a Rómeó és Júlia központi tananyag, és pont ebben az életkorban, tizennégy-tizenöt évesen olvassák a gyerekek. Ha jól tanítjuk, és közel megyünk a szöveghez, például a líraiság mellett megmutatjuk Mercutio szabadszájúságát is, vagy az egész dráma filmszerű vágását, akkor meg tudjuk szerettetni a diákokkal Shakespeare-t, vagy fel tudjuk kelteni az érdeklődésüket. A Hamlet szintén nagyon klassz mű ennek a korosztálynak, bár én azt egy picit idősebbeknek tanítanám, tizenhét-tizennyolc éveseknek, mert a dráma alapdilemmája, hogy a felnőttek mocskos és korrupt világába bele lehet-e, illetve bele kell-e nőni vagy sem, inkább őket szólítja meg.

Én nagyon szeretném, ha a Szentivánéji álmot is tanítanánk, mert az máshogy szól a szerelemről, mint a Rómeó és Júlia.

Megmutatja még sok más vetületét is a szerelemnek, és ilyen szempontból ismét csak közel áll a korosztályi érdeklődéshez. Szívesen beemelném a Sok hűhó semmiértet is, mert ma kifejezetten aktuális. Miközben nagyon szórakoztató, sokat elmond a mostani világunkról is, amelyben mindenki Insta-kompatibilis akar lenni, rengetegen csak a látszatnak élnek, és az ember elbizonytalanodik abban, hogy a valós érzések működhetnek-e. A Sok hűhó éppen ezt járja körül: ha minden csak arról szól, hogyan kell „divatosan” szerelmesnek lenni, akkor megélhető-e valódi szerelem.

Pikli Natália a 96. Ünnepi Könyvhéten

A könyved egyik legnagyobb erénye, hogy történelmi kontextusba helyezi a drámákat. A korabeli – 16. század végi, 17. század eleji – társadalmi-kulturális viszonyok ismeretében sokkal jobban érthetővé válnak Shakespeare témaválasztásai és karakterei, vagy éppen a szóhasználata és a stílusa.
Izgalmas azt megértetni az olvasókkal és a diákokkal, hogy

Shakespeare a maga korában nem az elit kultúrához tartozott, hanem a populáris kultúra része volt.

A professzorom, Géher István annak idején úgy fogalmazott, hogy ha Shakespeare ma élne, akkor Hollywoodban dolgozna, én most 2025-ban azt mondanám, hogy a streamingszolgáltatóknak. De ha a hollywoodi példánál maradunk, egy Spielberg-típusú alkotót kell elképzelnünk, mert Shakespeare képes volt arra, hogy úgy legyen népszerű és bevételt termelő színielőadásokat gyártó szerző, hogy közben nem tagadta meg a belülről jövő mély gondolatiságát és nyelvi zsenialitását sem.

A legtöbb műve nem eredeti ötlet, nem az ő fejéből pattant ki az alapsztori, mégis az általa írt változatok lettek ismertek világszerte. Miért?
Nagyon jó szeme volt arra, hogy meglássa egy történetben a potenciált. A Rómeó és Júlia például eredetileg egy olasz novella, amit lefordítottak franciára, aztán franciából angolra, voltak prózai és verses verziói is. A korabeli Arthur Brooke-féle angol, verses változat egy moralizáló történet volt, szép és szomorú, de nem volt meg benne az a dinamika és energia, amit a Shakespeare-drámában megkapunk. Shakespeare jó érzékkel látta meg, hol vannak a történetben azok az elemek, amelyeket érdemes kinagyítani, vagy éppen kihagyni, és mert – jó értelemben véve – zabolátlan, tiszteletlen, arcátlan és szemérmetlen lenni.

A könyvben sok szó szerinti idézet szerepel, elképesztően sikamlós és pajzán megfogalmazásokkal. Én ilyenekre egyáltalán nem emlékszem a tanulmányaimból, pedig olvastam a műveket, de valahogy átsiklottunk ezek felett…
Ez a középiskolai oktatás „prűdségére” vezethető vissza. A tinédzserek érdeklődési körében a saját szexualitásuk felfedezése áll, és pont ezt felejtjük el az oktatásban. Csokonainak is van például egy csodálatos erotikus verse, A pendelbergai vár formája s megvétele, amely a szexuális aktust írja le egy várostromként, de Janus Pannoniusnak is volt ilyen témájú műve. Ezek sajnos nem férnek bele a tanmenetbe, de egy jó magyartanár szerintem időnként mutat belőlük. Shakespeare ilyen téren is nagyon adja magát. Ez részben onnan ered, hogy nagyon sokszínű közönségnek dolgozott.

A közszínházakban két-háromezer embert kellett szórakoztatni egyszerre.

Ezek a színházak a város rossz hírű negyedében voltak, bordélyházak, kocsmák és állatheccelő színházak szomszédságában, és az innen besodródott közönség között bizony voltak kurtizánok és félig-meddig kriminális elemek is, de ugyanúgy inasok, ipari tanoncok és a városi intelligencia egyetemet végzett képviselői is. Ha pedig jó volt egy előadás, azt meghívták a királyi udvarba, tehát I. Erzsébet és Jakab előtt is játszották ezeket a drámákat. Shakespeare éppen ezért nagyon figyelt rá, hogy ebből a rendkívül vegyes közönségből senki ne unatkozzon.

Pikli Natália: Shakespeare minden időkre (Európa)

Amikor például Júlia epedve várja Rómeót, hogy elhálják az esküvőt, akkor a monológja első sorában egy mitológiai utalást hoz – Phaetón lovairól beszél –, de a következő sorban már úgy fogalmaz, hogy a humanista műveltséggel nem rendelkező kurtizánok és inas fiúk is megértsék, a harmadik sorban pedig már egyértelmű, hogy itt szexről lesz szó. Shakespeare sokszor kétértelműen fogalmaz, de van, amikor nem finomkodik. A Nádasdy Ádám-féle Rómeó és Júlia fordításban Mercutio „szétnyílt barackról” és „sárgarépáról” beszél, ami egészen egyértelmű utalás a nemi szervekre.

A Hamletben legalább tíz-tizenkétszer szerepel az a szó, hogy „kurva” és annak szinonimái. Hamlet magáról is úgy beszél, hogy „idióta, barom állat”, de ez nemcsak a műveletlenebb közönség igényeinek a kiszolgálása, hanem a dramaturgia fontos része, hiszen azt mutatja, mennyire el van keseredve a dán királyfi, ha így beszél magáról. Shakespeare legnépszerűbb darabjai a közönség minden rétegét és mindenfajta társadalmi osztályból érkező elemét meg tudták szólítani, és bennük volt az, amire mindenki kíváncsi: a szex, a vér és a költészet. Na jó, a költészet nem mindenkit érdekel, de a szexualitás és az erőszak mindig működik.

A könyvben azt is taglalod, hogy a drámákban mennyi rosszindulatú, nőellenes beszólás van, amelyek arra utalnak, hogy minden nő csalfa, és nem lehet bennük megbízni. Miért van ez?
A Shakespeare korabeli társadalom erősen patriarchális volt, és arra épült, hogy a férfi uralkodik a nő felett. Két dolgot nem tudtak a férfiak igazán kontrollálni: a nők nyelvét és szexualitását – ettől féltek hát a legjobban. Ezért van ez a rengeteg mizogün, nőellenes kiszólás, de ez a karaktereket és a kort jellemzi, nem a szerzőt.

Shakespeare különbözik a saját kortársaitól olyan tekintetben, hogy a szokásos klisés és sztereotipizált női szereplők helyett életszerű nőalakokat teremt.

Egyik híres kortársa, Ben Jonson női figurái szinte már karikatúraszerűen laposak és kétdimenziósak, nincsen bennük semmi tartalom, semmi szerethető. A korban egészen kiemelkedő és különleges, hogy Shakespeare élő emberi alakként ábrázolja a nőket is, és ugyanolyan hús-vér, komplex nőalakokat teremt, mint amilyen férfialakokat. Pont emiatt a női szereplői sokszor szembekerülnek a patriarchális társadalmi normával.

Akkor Shakespeare tulajdonképpen feminista volt?
Én szeretem a feminizmusnak azt a meghatározását, ami csak arról szól, hogy a férfiak és a nők ugyanúgy emberi lények, ugyanolyan komplexitással és érzelmi gazdagsággal rendelkeznek, és nincs közöttük alá-fölérendeltség, hanem egyenrangúak. Ezt Shakespeare nagyon jól bemutatja a drámáiban, és

azokat a problémákat is meg tudja fogalmazni, amelyek a nők korabeli helyzetéből adódnak.

A makrancos hölgy angol címe sokkal durvább, a The Taming of the Shrew szó szerint a házisárkány vagy hárpia megzabolázását jelenti, márpedig megzabolázni, megszelídíteni az állatokat szokás. Ez a korai dráma a férfiak és nők közötti hatalmi harcról szól, ami egy általános, örök emberi téma. De például A velencei kalmárban a legromantikusabb szerelem két férfi között zajlik, igaz, hogy Antonio szerelme Bassanio iránt soha nem teljesül be, pedig mindenét odaadja érte. Shakespeare az emberi társadalmakban létező problémák komplexitását tudja megfogalmazni azáltal, hogy többféle hangot és attitűdöt állít szembe egymással.

Neked melyik a kedvenc Shakespeare-műved?
Egyet nem tudok mondani. A makrancos hölgyet nagyon szeretem, a kiismerhetetlensége és a többféle értelmezési lehetősége miatt, és mert izgalmasan működteti a férfi-női, illetve a lázadó személyiséggel kapcsolatos témát. A Szentivánéji álmot és a Rómeó és Júliát egynek venném, mert ezek szinte ikerdarabok a szerelemről. A Hamlettől én sem tudok szabadulni, és megemlíteném még a Téli regét, amely tulajdonképpen a színház esszenciáját fogalmazza meg, és egyfajta összefoglalása mindannak, amit egész életében csinált Shakespeare.

Kapcsolódó: „Az álmodozás és az írás egy és ugyanaz” – interjú Clare Leslie Hall bestseller-szerzővel

Kiemelt kép: Pikli Natália