Clare Leslie Hall sokáig újságíróként dolgozott, első regényei nem hoztak áttörést. De nem adta fel, tovább mesélte történeteit, nevet változtatott, és a világ felfigyelt rá. Legújabb könyvét, a Sebzett lelkeket Reese Witherspoon könyvklubja is beválogatta, ezzel megnyíltak előtte a nemzetközi siker kapui. Az írónővel a Magnólia kiadó jóvoltából a későn jött sikerről, irodalmi újrakezdésről, alkotásról és a szakma változásairól beszélgettünk.

Hallgattam egy podcastot, amiben arról meséltél, milyen hosszú út vezetett az íróvá válásig – részben azért is, mert dolgozó édesanya voltál. Mesélnél erről? Jól tudom, hogy minden könyved éveken át készült?
Igen, valóban hosszú idő volt ez. Az első könyvem épp ötvenéves korom előtt jelent meg, de már harmincévesen elkezdtem regényeket írni. Akkoriban születtek a gyerekeim, és próbáltam ugyan írni a kicsik mellett, de nekem tényleg kell a mentális tér az íráshoz, ami akkor nem volt meg. Ennek ellenére soha nem adtam fel.

Volt egy ügynököm, aki beküldte az első könyvemet néhány kiadóhoz, de senkinek nem kellett. Átírtam a regényt, de akkorra ez az ügynök elengedte a kezem. Szóval jó sok elutasítás ért. Három gyereket neveltem, közben újságíróként dolgoztam, így nem igazán maradt időm az írásra. Nagyon tisztelem azokat a nőket, akik gyorsan meg tudnak írni egy könyvet, én nem ilyen vagyok.

Mi hozta meg végül az áttörést?
Az, hogy már nem kellett teljes állásban dolgoznom. A férjem tartott el minket, én csak szabadúszó munkákat vállaltam. Így három éven át tényleg az írásra tudtam koncentrálni. Ez volt az a luxus, amit megengedtem magamnak: hogy főállásban írhassak.

Könnyen ment a váltás újságírásról regényírásra? Gondolom, ehhez is kellett egy tanulási folyamat…
Pontosan. Egész életemben újságíró voltam, mindig írtam történeteket. Már az iskolában is jó voltam angolból. De egy regény megalkotása más műfaj. Visszatekintve, ez a húsz év arról szólt, hogy megtanultam, hogyan kell jól csinálni.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a sikeres íróknál minden csak a  tehetségesen múlik – pedig sokan hosszú évekig küzdenek a visszautasításokkal.
Igen, és bevallom őszintén, az elutasítás nem mindig erősített meg. Sokszor épp az ellenkezője történt: abbahagytam miatta az írást, legalábbis egy időre. Emlékszem, az első könyvemet kilenc évig írtam, a férjem sokszor elvitte a gyerekeket hétvégére, hogy dolgozhassak. Küldött fotókat, amin a lányom fejjel lefelé lógott egy kötélhintán – és rám tört a bűntudat, a szomorúság. Hogy én ezekből a pillanatokból kimaradok. Ugyanakkor hálás voltam, amiért megadta ezt az időt, viszont mardosott a kétely is, hogy vajon, megéri-e?

Volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni?
Voltak álmatlan éjszakáim, amikor azon töprengtem, hogy abba kellene hagynom. De aztán rájöttem, hogy nem lennék rá képes. Akkor is írnom kell, ha soha nem adják ki a könyveimet.

Mi hajtott tovább? A történetmesélés öröme?
Mindig is íráskényszerem volt. Gyerekként rengeteget álmodoztam, és úgy gondolom, az álmodozás és az írás egy és ugyanaz. Állandóan történetek pörögnek a fejemben. De maximalista is vagyok, ami megnehezíti a dolgot. A tökéletesség vágya az író legnagyobb ellensége. Meg kell tanulnunk elengedni.

Ha már az elengedésnél tartunk – mennyire véded a saját szövegeidet? Jól fogadod a szerkesztői visszajelzéseket?
Imádom, ha szerkesztenek – ez a kedvenc részem. Nem vagyok túl ragaszkodó. Persze van egy kis sokk, amikor először elolvasom a kézirathoz fűzött megjegyzéseket, de rájöttem, hogy a legjobb, ha hagyom őket ülepedni pár napig. A mostani ügynököm kiváló szerkesztő, őszinte, a legjobb értelemben. Nagy szerepe volt a Sebzett lelkek alakításában. Ki akartam mászni a krimiíró skatulyából, amibe a brit könyvpiacon beletettek, mert sosem éreztem magaménak ezt a címkét. Ő segített ebben, ugyanakkor abban is, hogy kereskedelmi szempontból működjön a regény, miközben megőrzi az irodalmi minőséget.

Íme a tökéletes romantikus regény receptje: beszélgetés Carley Fortune bestseller-íróval

A Sebzett lelkek más írói név alatt jelent meg, mint a két korábbi könyved. Miért volt szükség erre az újrapozicionálásra?
Németországban az első két könyvem inkább irodalmi vagy női fikcióként jelent meg, ami közelebb áll hozzám, és ott jól fogadták őket. Az Egyesült Királyságban viszont a borítók miatt kriminek tűntek, és nem volt akkora sikerük. Amikor az új ügynökkel új kiadót kerestünk, ő javasolta a névváltoztatást. A Hall a leánykori nevem, a Leslie pedig anyám leánykori neve, így mégis volt valami személyes az új névben. Tiszta lappal akartam indulni. Most, a Sebzett lelkek sikere után, érdekes módon újra kiadják az első két könyvemet is az új név alatt.

Szereted még azokat a korai regényeket? Vagy már nem szívesen nézel rájuk vissza?
Nagyon is szeretem őket! Nemrég az Egyesült Államokban is megjelentették őket. (Pictures of Him, és Days You Were Mine – a szerk.)  Izgalmas volt újraolvasni őket hat-nyolc év után, és átszerkeszteni néhány részt. A második könyvnél például megváltoztattam a befejezést, mert az eredetivel sosem voltam teljesen elégedett. Most végre megadhattam a főhősnek a megváltást, amit megérdemelt – ez ritka lehetőség egy író életében.

Már van tapasztalatod az angol és amerikai könyvpiacon is. Az eltérő méreten kívül milyen különbségeket érzékeltél?
Nehéz összehasonlítani, mert az amerikai kiadó rengeteg energiát fektetett a Sebzett lelkekbe. A brit kiadómat is nagyon szeretem, de az amerikai piac hatalmas löketet adott, főleg Reese Witherspoon könyvklubjának köszönhetően. Amerikában elképesztő fogadtatásban részesültem – könyvklubokba, felolvasásokra, podcastokba hívtak, hihetetlen élmény volt.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy a könyved bekerült Reese Witherspoon könyvklubjába? Milyen volt vele dolgozni?
Ó, hát hogyne emlékeznék! Épp a férjem zenekarának koncertjén voltam, néztem őket a színpadon, amikor kaptam egy üzenetet az amerikai szerkesztőmtől. Csak annyi állt benne: Reese. Majd írta, hogy a könyvet beválogatták a klubba, de természetesen egyelőre titokban kell tartani. Ez még jóval a könyv megjelenése előtt történt, szóval egy teljes évig nem beszélhettem róla senkinek. El sem tudtam hinni!

De már előtte is történtek izgalmas dolgok. A könyv épp több országban is aukción volt, és minden annyira jól alakult, azt hittem, ennél jobban már nem is mehetne. Aztán jött egy hétfő reggel, amikor az ügynököm üzent: keresett egy filmes ügynök, aki szerint Reese – mármint Witherspoon, tette hozzá, hátha nem lenne egyértelmű – és a Sony szeretnének velem találkozni.

Ezután volt egy fantasztikus Zoom-hívásom Reese producereivel, ahol elmondták, mennyire szeretnék megvenni a könyv megfilmesítési jogait. És végül meg is történt! Már kidolgozás alatt van a forgatókönyv, ami azért jó hír, mert gyakran előfordul, hogy elkelnek a jogok, de végül mégsem lesz film a regényből. Itt most már elkezdődött a konkrét munka is.

Személyesen is találkoztál a sztárral. Milyen benyomást tett rád?
Egyszerűen elbűvölő. Pont olyan, amilyennek a képernyőn vagy az Instagramján látjuk – motivált, erős az igazságérzete, kedves és melegszívű. Amikor interjút készített velem, tényleg azon volt, hogy nekem jól sikerüljön, a lehető legtöbbet profitáljam belőle. Nem magát, hanem engem akart a reflektorfénybe állítani. Ezt éreztem. És nagyon érdekes vele beszélgetni, mert elképesztően művelt és olvasott. Az interjú előtt szinte azonnal belemerültünk a könyvekről való diskurálásba, annyira természetesen jött az egész. Kedves, nyugodt, mégis sugárzik belőle a tehetség. Egyszerűen lenyűgöző, olyan ragyogóan okos, mint a nap.

Amikor kitaláltad a történetet, már az elején tudtad, merre halad majd a cselekmény?
Egyáltalán nem vagyok tervező típus. Ha látná valaki a desktopomat… egy merő káosz, milliónyi jegyzettel, piszkozattal. A kezdő jelenet – a juhokkal a mezőn – mindig is megvolt, mert valódi élményből született: egyszer a kutyánkat majdnem lelőtte valaki. A tárgyalási szál viszont csak sokkal később került be. Két és fél év után döntöttem úgy, hogy a halálesettel kezdődik a regény, anélkül, hogy elárulnánk, ki halt meg. A legnagyobb csavarok pedig nagyon későn születtek; az egyik például kutyasétáltatás közben jutott eszembe. Ez volt az egyetlen megoldás, ami értelmet adott az egész regénynek.

Igen, az a csavar engem is sokkolt, és ugyanakkor mindent megmagyarázott.
Ez volt az egyetlen út. Az egyetlen magyarázat Frank és Beth viselkedésére. 

A regényt a hatvanas évekbe helyezted. Ez a társadalmi feszültség hitelessége miatt volt fontos?
Igen. Eredetileg kortárs regényként indult, de valahogy sosem érződött igaznak. Olyan könyvek inspiráltak, mint a Vágy és vezeklés vagy A szerelmi postás L. P. Hartley-tól – tiltott szerelem, társadalmi osztályok közti szakadék. Az ötvenes évek vidéki Angliája hitelesebbnek tűnt ehhez a történethez. Egy munkásosztálybeli lány, mint Beth, ma már járhatna Oxfordba – akkoriban nem.

Volt olyan rész, amit különösen nehéz volt megírni?
A Bobbyval kapcsolatos jelenetek voltak a legnehezebbek. Sokáig halogattam is őket. De amikor a kettős idősík mellett döntöttem, muszáj volt szembenézni vele. Még most is nehéz olvasnom azokat a részeket. Ha a film elkészül belőle, nem tudom, hogyan oldják majd meg azt a jelenetet. Annyira szívfacsaró.

Fontos volt, hogy a végének pozitív, reményt adó kicsengése legyen?
Nagyon is. Szerintem keserédes, de végső soron feloldozó a befejezés. Ennyi fájdalom után muszáj volt felcsillantani a gyógyulás reményét. Gabrielnek, Bethnek – és még Leonak is. Bár ő miatta aggódom a leginkább. Nehéz örökséget cipel.

A Guardianban olvastam egy cikket arról, hogy az utóbbi évek brit szépirodalmában alig hallani férfihangokat. Te is így látod ezt?
Talán. Én főleg női szerzőket olvasok, és a legtöbb íróbarátom is nő. Lehet, hogy most kevesebb férfihang hallatszik – de hát évszázadokig az övék volt a szó. Nem baj, ha most egy kicsit háttérbe húzódnak.

Évekig dolgoztál újságíróként – mit látsz a legnagyobb változásnak a szakmában az elmúlt években?
Amikor én újságíró voltam, a nyomtatott sajtó dominált. A digitális korszak már kibontakozóban volt, de az igazi változást akkor éreztem meg, amikor szabadúszó lettem. Akkor tűnt fel, hogy mennyire megváltozott a tartalomfogyasztás, az online közösségi részvétel, a párbeszéd.

Az is más, hogy a történetek örökké élnek az interneten. Az unokahúgom is szabadúszó újságíró, és bár tehetséges, nehezen boldogul. Ma szinte mindenki szabadúszó. És mindenki újságíró. Ez már nem ugyanaz a pálya, amit én ismertem.

Érzed az elvárások nyomását a következő könyved miatt?
Egy kicsit igen. Ez a könyv mindenhol jól fogyott, ami csodálatos. Az ügynököm és a kiadó is folyamatosan kérdezget, mikor jön az új. Most már elkezdtem írni, és tetszik is, amit csinálok. Kellet egy olyan kezdés, amivel elégedett vagyok, de most már ez megvan, és nagyon izgatott vagyok, hogyan alakul a folytatása.

Szerinted jó dolog, hogy a siker később érkezett az életedben?
Nagyon is. Szerintem így volt jó. Nem tudom persze, milyen lett volna, ha fiatalon jön, de most sokkal magabiztosabb vagyok, jobban érzem magam a bőrömben. Tudok nemet mondani, képes vagyok meghúzni a határaimat, ami régen nehezebb volt.

Ez azért is tökéletes időzítés, mert az évtizedek munkája, a mélypontok mind értelmet nyertek. Boldog vagyok, hogy most történt meg, mert azt érzem, megszolgáltam, megérdemeltem. Ha 25 évesen jött volna, masszív imposztor-szindrómával kellett volna megküzdenem.

Kapcsolódó: „A nők elleni erőszak mindenhol jelen van” – interjú Karin Smirnoff svéd regényíróval

Kiemelt kép: Joya Berrow / Canva