A Louisiana állambeli New Orleansban született, Nashville-ben nőtt fel, gyökerei erőteljesen meghatározták értékrendjét, személyiségét. Maga is hangsúlyozta, hogy a „határozott déli neveltetés” tanította meg arra, hogy figyeljen mások érzéseire, viselkedjen felelősségteljesen, és soha ne vegye természetesnek azt, amije van.

Még gyerekként, tizenöt évesen robbant be a filmvilágba a Holdember című moziban nyújtott alakításával: a szereplőválogatásra az esélytelenek nyugalmával ment el, egy apró mellékszerep volt a célja, de végül főszerep lett belőle. A romantikus tinédzserdrámában nyújtott természetes, erőlködés nélküli alakítása azonnal felkeltette a kritikusok figyelmét. A kilencvenes évek végén olyan mozikban tűnt fel, mint a Pokolsztráda, vagy a már megjelenésekor kultikus státuszt kiérdemelt Kegyetlen játékok, amit minden valamirevaló tinédzser legalább kétszer megnézett moziban. A millenniálok számára Witherspoon neve már akkor összeforrt a minőséggel: tudtuk, a színésznő bóvli filmekben nem játszik. A szakma is villámgyorsan feltette az A listára, hiszen az 1999-es Gimiboszi című filmjéért­ Golden Globe-díjra jelölték. Még huszonöt éves sem volt ekkor.

Traumából ihletforrás

A látszólag könnyen jött siker és a csillogó felszín mögött azonban sötét élmények sorakoznak. A show-biznisz zaklatási ügyeit felgöngyölítő metoo-mozgalom kirobbanásakor, 2017-ben, egy rangos hollywoodi rendezvényen mondott beszédében felidézte, hogy már kiskorú színészként is bántalmazás és erőszakoskodás áldozata volt. „Huszonöt évvel ezelőtt, amikor ezek a dolgok velem megtörténtek, nem volt nyilvános elszámoltatás. Nem volt olyan fórum, ahol beszélhettem volna róluk – fogalmazott  Witherspoon 2020-ban egy interjúban. – A közösségi média új lehetőséget teremtett, annak idején még nem volt kéznél ez az eszköz. És idő kellett ahhoz, hogy az eltemetett élményeket előássam, feldolgozzam, és eldöntsem, hogyan és hol szeretném megosztani őket.”

A negatív élmények mély nyomot hagytak benne, de nem törték meg. Sőt, erőt merített belőlük, és már korán eldöntötte, hogy amennyire tőle telik, megpróbálja felerősíteni a nők hangját. A Doktor Szöszi című filmben Elle Woods karakterével nemcsak a közönség szívét hódította meg, hanem a női öntudat és intelligencia szimbólumává is vált. A szerep hatása messze túlmutatott a színészi alakításon: Witherspoont arra inspirálta, hogy olyan történetek élharcosa legyen, amelyek erős, összetett női karakterek köré épülnek, bár az utat akkoriban még nem látta teljesen tisztán.

Első filmjében Sam Waterstonnal

A Kegyetlen játékokban minden tini neki szurkolt

Doktor Szöszi újra menővé tette a rózsaszínt

Kellene egy jó szerep

A 2005-ös A nyughatatlan című életrajzi alkotásban June Carter­ Cash megformálásáért Witherspoon­ az összes fontos díjat besöpörte: elnyerte az Oscart, a Golden Globe-ot, a BAFTA-t. Ez a szerep végre meggyőzte azokat is, akik egészen addig képtelenek voltak meglátni az aprócska szőke mögött az elemi erőt és a zsigeri tehetséget. És mi történik akkor, ha ezek az adottságok még kiemelkedő intelligenciával is párosulnak? Ráadásul egy nőnél? Nos, Hollywoodban például villámgyorsan parkolópályán találhatja magát az illető. A nyughatatlan után ­Witherspoon eltűnt a vászonról, pusztán mert azok a szerepek, amiket neki szántak, nem jelentettek számára kihívást, azok a szerepek pedig, amikre vágyott, nem találták meg. „Hiszen nem is léteztek…” – mondta a Vanity Fair portrécikkében.

A holtpontról akkori férje, a magyar származású Jim Toth billentette ki, aki azt javasolta, ha nincsenek olyan filmek, amikben szívesen játszana, gyártson magának. És rámutatott egy másik nyilvánvaló tényre: senki nem olvas annyit, mint ő, szóval talán a könyvek között kellene kezdeni a keresgélést. Az időzítés tökéletes volt. Ekkoriban kezdett ugyanis felívelni a lélektani női regény népszerűsége, azé a műfajé, amelyben nők mesélnek el női sztorikat, komplex, izgalmas karakterekkel a fókuszban. Witherspoon falta ezeket a könyveket. Így esett hát, hogy végül producerként, üzletasszonyként definiálta újra a női történetmesélést Hollywoodban.

A fordulópontot két, immáron a saját produkciós cége által filmre vitt alkotás jelentette, 2014-ben: a Vadon és a Holtodiglan. Cheryl Strayed memoárja mélyen megérintette Reese-t, így ebben a főszerepet – nagyon helyesen – magára osztotta. Ez a film egy olyan nő történetét meséli el, aki úgy érzi, élete válságba került, és ezért vándorútra indul: egyedül vág neki a nyugati partnak, túléli a forróságot és a hideget; az ezerötszáz kilométeres távon megküzd a magánnyal. A Vadon és Gillian Flynn sikerkönyvének adaptációja kéz a kézben meneteltek a kritikai és kasszasiker felé. Ez a páros egyértelműen bizonyította, hogy Reese-nek nemcsak a produceri munkához van kivételes érzéke, de tévedhetetlen szimattal képes felismerni, mely könyvek működnek jól a vásznon, tévében.