Akovács Éva: Az olvasók egy mosolygós fotót látnak belőled, aki hétről hétre tanácsokat ad. Évek óta segítesz a hozzád fordulóknak, gondolom, rengeteg levelet kapsz…

V. Kulcsár Ildikó: Nagyon sokat. Meglepő módon még ma is írnak kézzel, és bélyeggel ellátva postán adják fel. Kapok kérdést, témajavaslatokat és töméntelen panaszt. Szerencsére a férjem besegít, például kinyomtatja a leveleket, ha kell, összefoglalja. Hálás vagyok érte.

Változik a téma, ami miatt írnak az emberek? Más volt a gond húsz éve?

Akkor a levek 60-70 százaléka a szinglilét problémáiról szólt. Mostanában inkább a családra, a nevelési problémákra és persze a pénztelenségből fakadó gondokra panaszkodnak. Na, azokba halok bele! Hogy nem tudok segíteni. Persze van, amikor akciózom…

Miben tud egy újságíró segíteni?

Volt, hogy sikerült „szerezni” hárommillió forintot árván maradt testvéreknek. Egy alföldi családban mindkét szülő meghalt, kilenc gyerek maradt árván: hét kicsi, két nagyobb fiúval. Nem volt olyan gyermekotthon, ahová a hét kicsi együtt bekerülhetett volna, szét akarták őket szórni az országban. Hárommillió kellett ahhoz, hogy hozzáépítsenek a házukhoz egy szobát meg egy fürdőszobát, és akkor a remek törvényeink szerint kijött volna annyi négyzetméter egy gyerekre, amennyi az előírás. Ha ez sikerül, akkor a két nagyobb vállalja a gyámságot a kicsik felett, és együtt maradhatnak. Megírtam. Aztán felhívott egy sikeres vállalkozó, hogy segítene. Pár nap múlva sírva hívtak a gyerekek, hogy megérkezett a számlájukra a pénz. Én úgy ugráltam a nappaliban, mint egy ötéves. A falu összefogott, megépítették a hiányzó szobát, és együtt maradhattak. Meg is látogattam őket. Ez a boldogság.

Gondolom, a kamaszokra is panaszkodnak a levélírók. Rosszabbak a mai gyerekek, mint az előző generáció volt?

Ugyanolyanok, mint húsz éve, vagy mint mi voltunk. A világ lett sokkal keményebb. A kamasz leképezi a mi hibáinkat: amennyivel durvább a felnőttek világa, annyival tűnnek rosszabbnak a mostani kamaszok. Általában a kommunikáció és az apa hiánya okozza, hogy végtelenül talajtalan sok tizenéves.

Valóban ennyit árt a gyereknek, ha elválnak a szülei? Hiszen olyan sokszor hallom: „Jól feldolgozta, nem is érezte meg, úgy vigyáztunk rá.”

Minden válás dráma a gyereknek. Aki letagadja, hazudik. Attól is kikészül a gyerek, ha a kedvenc játéka eltűnik. Még ha fél is az apjától, még ha nem is szereti, akkor is veszteségként éli át. Miközben valóban vannak olyan kapcsolatok, amelyekből menekülni kell.

Te is elváltál, ez a saját tapasztalatod is?

Elszúrtam az elsőt, de a második házasságom sikerült. Én hoztam három gyereket, a férjem kettőt. Ott ültek az esküvőn az első sorban, a legkisebb lányom, Panni közel kétéves pelusos babaként. Harmincnyolc voltam, amikor másodszor mentem férjhez, és jól tettem. Az ilyen kapcsolatokat valószínűleg ajándékba adják az égiek. Talán megérdemeltük mindketten… Egyébként a gimiben osztálytársak voltunk, és egy osztálytalálkozón jöttünk össze.

Hibáztatod magadat a válás miatt?

Természetesen. Azóta kitanultam a családi mediációt is, és ott gyakran tapasztalom, hogy állandó a másik hibáztatása: „én vagyok az áldozat, a másik a szemét, aki miatt minden elromlott”. Pedig olyan kapcsolat még nem volt e világon, amit egy ember rontott el! A puszta jelenléteddel is résztvevő vagy, a nem cselekvéseddel is. Az ártatlan szűz és a gonosz briganti párosítás nem létezik. Én is pontosan tudom, mit rontottam el, és erről beszélni kell, mert csak a tévedéseinket feldolgozva leszünk képesek újat kezdeni, és csak így lehetünk a gyerekünk támasza a válás utáni krízishelyzetben. Hiszen a válás a gyerekkel „megtörténik”, ő nem irányít semmit: ahogy mi most kimegyünk innen, zuhog az eső, és agyonázunk. Nincs mozgástér, nincs kompetencia, nincs döntési helyzet.

Sok ilyen történetet hallasz?

Ami történet rám zuhan egymás tönkretételéről, kicsinyességekről, az néha irracionális. A durvaságszint megemelkedett, tudomásul vesszük a környezetünk horrorsztorijait, az ingerküszöbünk a plafonon – beleszoktunk. Az iskolai agressziókban is minden benne van: a szülők balhéja, az otthon használt hangnem, a gyerekek bizonytalansága. Utálom a sirámot, hogy a mai gyerekek ilyenek meg olyanok! Mi, felnőttek idéztük elő mindezt!

…

Az interjút teljes egészében a Nők Lapja Psziché 2017/8. lapszámában olvashatjátok el. A magazint december 6-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Akovács Éva

Fotó: Karsay Katalin