„Az új festmény érkezése varázslat” – Interjú Virág Judit és Kelen Anna művészettörténészekkel

A novemberi Zsolnay-árverés „alanyai” már a lábunknál sorakoznak, miközben letelepszünk a galéria alsó szintjének egyik termébe, amelybe épp érkeznek az őszi aukció művei. Csomagolópapírok, szerszámok, és két nő, akik ezt a káoszt tökéletesen átlátják. Akik azért dolgoznak, hogy a szépség élvezete eljusson mindenkihez. Szigeti Hajni interjúja.

Igaz, hogy mindkettejüket az édesanyjuk terelgette a művészet felé?

Virág Judit: Abból a szempontból igen, hogy anyukám mindig nagyon ambicionálta, hogy múzeumokba járjak, kiállításokat nézzek. Akkor voltam diák, amikor még messze nem utazhattunk annyit, mint most, ennek ellenére a családom nagyon nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy világot lássak. Gimnazistaként eljuthattam Anglia, Francia- és Olaszország múzeumaiba, és végül az, hogy művészettörténet szakra menjek, egyértelmű volt. Akkoriban azonban még nem lehetett egyenesen erre felvételizni, ezért orosz–francia szakra jelentkeztem, és egy év után vehettem fel harmadik szaknak a művészettörténetet. Az egyetem után eleinte építészettel foglalkoztam, a Kiscelli Múzeum tervtárában dolgoztam, és a rendszerváltás környékén váltottam a műkereskedelemre. 1988-ban kerültem az egyik első magángalériába, amikor Anna kétéves volt.

Kelen Anna: Számomra ezért is természetessé vált, hogy műtárgyak vesznek körül. A nagymamám engem is vitt Párizsba, Londonba, illetve a szüleimmel is utaztunk. De mi soha nem úgy mentünk be mondjuk az Uffizibe Firenzében, hogy hat órán át jártuk-jártuk a termeket, hanem anyukámék kiválasztottak pár érdekességet, és arról úgy meséltek, hogy mi, gyerekek értsük. Emiatt a múzeum számomra élményekkel teli, izgalmas hellyé vált. Biztos, hogy én is így fogom majd csinálni a hároméves kisfiammal. Ő egyébként már most is boldogan szaladgál a galériában, és az egyik első szava a „kép” volt.

Judit 1993-ban az akkori otthonuk szomszédságában nyitotta meg az első galériáját. Anna már ekkor bekapcsolódott a munkába?

K. A.: Igen, gyerekként is segítettem az aukciós katalógus összeállításában, emlékszem arra is, hogy a műtárgyak fotóit az Oroszlánkirály című mesefilm zenéjére ragasztgattam lapokra – ezeket a kis ismertetőket anyukám az aukció közben használta.

V. J.: Mindig eljött az árverésekre is, és segített, amiben csak tudott: vitte a festményeket, aláíratta a vevőkkel a leütött aukciós tételt, minden stációnál kipróbálta magát.

K. A.: Az idősebbik nővérem is tett egy kanyart errefelé, de végül ő közgazdászként végzett. Különböző személyiségek vagyunk, más-más érdeklődési területtel, és igen, engem fogott meg leginkább a művészet, pedig először én is – ahogy a középső testvérem – szociológiát tanultam.

A szüleik mennyire szóltak bele a pályaválasztásukba?

V. J.: Az, hogy művészettörténész legyek, teljes egyetértésre talált családon belül, de amikor a kereskedelem világába léptem át, azt már értetlenséggel fogadták. Ők úgy nevelkedtek, hogy a művészet nem áru, és nem tudták elképzelni, hogy ezzel kereskedni lehet – szerintük ez nem volt „comme il faut”. Amiatt is aggódtak, hogy feladom a biztos múzeumi állásomat valami bizonytalanért – az a generáció nem értette, hogy lehet új utakat vágni a már kijelölt mellett. Egyébként én sem voltam száz százalékig biztos ebben az új útban, de éreztem, hogy most lépni kell, különben lemaradunk valamiről, ezért nem engedtem, hogy beleszóljanak a döntésembe. Úgy gondoltam, hogy visszaút biztos lesz, meg kell próbálni, ugrani kell a mélybe. Azt viszont sosem reméltem, hogy ekkora terepe, sikere, elfogadottsága lesz a munkámnak, hogy ekkora igény lesz az aukciósházakra. Ez egy teljesen új szakma, iparág lett, az angolszász mintájú aukcióknak az itthoni szocializmusban nyoma sem volt.

A lánya döntésébe sem szólhatott bele, amikor Anna választott pályát?

V. J.: Megpróbáltam, de nem volt rá hatással. (Nevet.) Ajánlgattuk neki a művészettörténetet, de nem szóltunk bele, hogy mit választ végül.

K. A.: Először szociológián végeztem, aminek szerintem hasznát veszem ma is, mert rálátok a művészettel kapcsolatos határterületekre. Az egyetem után itt a galériában kezdtem el dolgozni, és akkor dőlt el igazán, hogy ez lesz az utam, és el fogom végezni a művészettörténet szakot is. Kellett az az egy év munka, hogy kiderüljön, van-e hozzá érzékem, szemem… A vizuális memóriámnak nagyon jót tett, hogy már gyerekként képek közt éltem, és amikor szakmámul választottam, nem idegenként közelítettem a festményekhez, hanem régi ismerősként.

Az interjút teljes terjedelmében a Nők Lapja Enteriőr 2017/2. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Körmendi Imre

 

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!