Vámos Miklós: “Az ember ösztönös döntései jók”

Bár nem nagyon szeret szerepelni, gondolatait mindig szívesen megosztja hallgatóságával és olvasóival. A Hattyúk dala című regénye kapcsán találkozhatunk vele az Everness Fesztiválon, ahol elsősorban az önismereten, önfejlesztésen és a tudatosságon van a hangsúly.

NÓRA: Hogyan igazítod ezekhez a témákhoz a mondanivalód?

MIKLÓS: Nem kell igazítanom, mert évek óta tűnődöm ezeken a kérdéseken, elég sokat írtam róluk. A közönségnek egyszerűen a saját nézeteimet próbálom hirdetni, mint afféle másodosztályú prédikátor, aki elsősorban író.

NÓRA: Számodra a tudatosság mennyire fontos? Már több ízben megfogalmaztad, hogy a szenvedélyek azok. Miként kapcsolódnak ezek egymáshoz?

MIKLÓS: Ezek az élet különböző vonatkozásai. Az írásnál mindkettőre szükség van – eltérő fázisokban. Van olyan munkafázis, amikor nem tudatos a gondolkodás, de nem is tudat nélküli. Én például leginkább akkor kapok szépirodalmi ötleteket – mert nem kitalálom őket, csak úgy jönnek –, amikor borotválkozom. Ez a cselekvés a tudatos agyat csak annyira foglalja le, hogy ne vágjam meg az arcom, viszont nem nagyon kell odafigyelnem.

Szépirodalmat úgy szeretek írni, hogy a tudatosság és a tudatalatti közötti mezsgyén bóklászom. Nekem rokonszenvesebb a „tudatmelletti” kifejezés, állítólag közelebb is áll a német eredetihez. Ez a köztes állapot hasonlít a félálomra, amikor az ember még valamennyire alszik, de a tudata már pislákol, és beindul a kreativitás. A könyveim alaposan megszerkesztettek, ezért úgy néz ki, hogy rendkívüli tudatossággal készülnek, de ez csak a vázlatra és a jegyzetelésre igaz. Utána szabadjára engedem a szenvedély kutyáit, és hagyom, menjenek, amerre akarnak. A vad írást követően a kéziratot hónapokra félreteszem, és amikor előveszem, akkor már tudatosan vizsgálom, hogy milyen lett. Dönthetek úgy, hogy nekiugrom még egyszer, vagy nem, de kicsit még dögönyözni kell a szöveget.

NÓRA: Szerintem gyakran súg a „tudatmelletti” az életünkben, csak aztán racionálisan felülírjuk.

MIKLÓS: Meg kell adni azt az esélyt, hogy az ember ösztönös döntései jók. Lehet sok ellenérv, de arra kell indulni, amerre az érzékeink visznek. Nietzsche szerint: „Ha azt veszed észre, hogy arra mész, amerre a többiek, fordulj viszsza!” Igyekszem követni a belső sugallatot a munkámban és a magánéletemben egyaránt.

NÓRA: A személyiséged ilyen, vagy fokozatosan ráébredtél, hogy így érdemes létezni?

MIKLÓS: Rögtönözhetnék jól hangzó válaszokat, de a valóság az, hogy így születtem. Számomra nagyon fontos mondat, hogy „vagyok, aki vagyok”. Mindenkinek a saját egyéniségét kéne követnie – vagy legalább elfogadnia. A Maslow-piramis két legfelső szintje az önbizalom és az önmegvalósítás. Meg kellett dolgoznom az önbizalomért, mert a sikereim ellenére sokáig nem volt. Az önmegvalósítás ment, mindig írtam.

NÓRA: Az önbizalmaddal miért volt gond?

MIKLÓS: Ez nagyon intim kérdés. Röviden az a válaszom, hogy mindig minden sorból kilógtam. Ha kilógsz, azt mondják, nem vagy normális, és ezt egy ideig el is hiszed. Amikor az osztálytársaim a szünetekben foglalkoztak valamivel, én meg ültem a padban és olvastam, akkor úgy látszott, hogy nem vagyok normális. Hamar lettem koraérett, ennek testi jelei is korán megjelentek – hirtelen megszőrösödtem –, amit szégyelltem. Később elkezdtem sportolni, és megizmosodtam, megint csak kilógtam. Amikor ezen is túlestünk, megalakult a Gerilla együttes, amiatt politikai zaklatások értek minket, és megint mindenki azt mondta: „Te nem vagy normális, ezzel foglalkozol, ahelyett, hogy a haza építésén munkálkodnál.” Aztán nem vettek fel a bölcsészkarra, és a jogra mentem. Ismét nem voltam normális, mert ott a többiek jogászok akartak lenni, de én nem.

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy mit gondol Vámos Miklós a különbözőség fontosságáról, és milyen szenvedélyeknek hódol mostanában, olvassátok el az interjú folytatását a Nők Lapja Psziché legfrissebb, 2017/04. számában.

A cikket az Everness Fesztivál támogatta.

Szöveg: Szily Nóra

Fotó: Fliegauf Dániel