„Nem szabad nagyon előre gondolkodni” – Interjú Szabó Bencével, a MOB főtitkárával

Szöulban csapatban, Barcelonában egyéniben nyert vívásban olimpiai aranyat. Volt az UTE elnöke, a vívók szövetségi kapitánya, jelenleg a MOB főtitkára. Szabó Bencét arról kérdeztük, hogyan lehet a páston megszerzett tudást kamatoztatni az életben is.

szabo bence

– Milyen a viszonya az olimpiai aranyaihoz? Gyakran jutnak eszébe?

– A ’92-est kicsit talán jobban szeretem, hiszen akkor egyéniben nyertem. ’88-ban viszont a Szovjetuniót győztük le a döntőben, az meg azért áll közel a szívemhez. 4:8-ról fordítottunk, egy ország ünnepelt minket. Közösen nyerni ráadásul felemelőbb, jobb együtt örülni a sikernek. Persze gyakran eszembe jut mindkét arany, ráadásul az otthonunkban kiemelt helyen állnak, látom őket nap mint nap. Ezek a győzelmek meghatározták az életemet, és sokszor eszembe jut, hogy ’92 után mennyire megváltozott minden, mennyire más volt hírességként élni.

– Jobban oda kellett figyelnie, mit tesz és mond?

– Ami a kezdeti időkben nehezen ment. Olimpiai bajnoknak lenni a világon bárhol, de főleg egy kis országban komoly felelősséggel jár. Egyrészt jó fizikai állapotban kell maradni, mert egy példakép akkor is nézzen ki valahogy, ha már harminc éve abbahagyta az élsportot. Másrészt úgy kell viselkednie, hogy ne hozzon szégyent magára. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ahogy lejöttem a pástról, előbb az ország egyik legnagyobb klubjának, az Újpestnek lettem az elnöke, majd a vívók szövetségi kapitánya. Utána másfél évig Venezuelában voltam szövetségi kapitány, ma pedig az olimpia bizottságban ülök, ami a sport csúcsszerve. Példaképek nélkül az élsport nem működik. Amikor Nagy Tímea olimpiai bajnok lett, a Vasas vívótermének ajtaját erővel kellett bezárni, annyi kislány jelentkezett, hogy vívni szeretne. Amikor pedig én lettem olimpiai bajnok, utána iszonyatosan sokan nevezték el a gyereküket Bencének.

– Amikor elkezdett vívni, azonnal érezte, a helyére került a világban?

– Versenyző koromban eleinte csak apró célokat tűztem magam elé, mindig csak kis lépéssel akartam előrébb jutni. ’88-ban már azzal is boldog lettem volna, ha érmet szerzünk, de végül ez az érem arany lett. Ez a győzelem pedig megváltoztatta a gondolkodásomat, onnantól már csak nyerni akartam, egy sima helyezés többé nem volt elég.

– A mai napig emlékszik csörtékre?

– Az emlékezetes találataim megmaradtak, bár az eredményeket már nem tudnám helyesen felsorolni. A gondolatra emlékszem inkább, amikor megszületett bennem, mit kéne csinálni, s amikor sikerült, az mélyen belevésődött az agyamba. Az egyéni aranyamnál például soha nem felejtem el, ahogy Marko Marin kétségbeesetten néz hátra a kapitányára, mit csináljon, mert mindenből tust adok neki. Mire a kapitány kézzel mutat neki egy olyan akciót, amiben mindig is nagyon jó volt. Én viszont ekkor annyira tiszta tudatállapotban voltam, hogy még ezt az apróságot is észrevettem, és abban a pillanatban meg tudtam csinálni a mozdulat kontráját.

– A vívóstílusa független attól, milyen civilben, vagy van a kettő között összefüggés?

– 90 százalékban az életben is olyan vagyok, amilyen a páston voltam. Soha nem adom fel, győzni akarok, mindig előremenekülök és konfrontatív vagyok, amiből kezdetben volt is jócskán problémám sportvezetőként. Civilben is a kezemben volt a parádriposzt, kapásból védtem és visszavágtam, a túlzott igazságérzetem lobbanékonnyá tett, nem voltam kellően diplomatikus. Az idők során azonban lehiggadtam, …

Az interjú folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja NYÁR különszámát!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Körmendi Imre

 

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!