– Mondd, Péter!
– Mit? Mit mondjak?
– Bármit… Amit akarsz, amit gondolsz… Egyrészt tele vagyok görccsel, gátlással, hogy mi a csudát tudnék most kérdezni tőled, másrészt mindig tátott szájjal bámultam, bármiről is beszéltél: irodalomról, fociról, atomfizikáról vagy a nokedliszaggatásról…
– Immár megvallhatom, hogy a nokedliszaggatást illetően végesek az ismereteim. Sőt most, hogy szóba hoztad, rá is döbbentem, hogy bár sok mindent szaggattam, de nokedlit még soha. Éltem felelőtlenül a világban, és erre még csak nem is gondoltam. Kimaradt ez is, mint annyi minden más…
– Persze, jó esetben egyetlen ember életét élhetjük maximum, ehhez képest minden egyéb kimaradtnak tekinthető. Lehet, hogy a szaggatás nincs benne a tiédben…
– Én arról mondom, hogy kimaradt, amit valóban sajnálok. Ez nem annyira bonyolult, igennel vagy nemmel eldönthető kérdés. Mindenesetre el tudnék képzelni másfajta életet is…
– Én mindig csodáltam a szabadságodat. Hogy mindig volt erőd, bátorságod élni a saját, általad választott életet…
– Persze, de azzal nem tud mindig számolni az ember, hogy egy választás mennyi minden egyebet is meghatároz az életében. Azzal, hogy író lesz, hogy ideje nagy részét odahaza, az íróasztal mellett tölti, ha akarja, ha nem, az döntően befolyásolja az emberekkel való viszonyát. Ahogyan belekeveredtem ebbe a munkába, jöttem rá arra, hogy mind kevesebb a játékterem. Írónak lenni nem csupán tevékenység, hanem egy életmód is. Szigorú életmód, súlyos következményekkel.
– Mit értesz az alatt, hogy súlyos?
– Hogy meghatározta a kapcsolataimat. Annyit elárulhatok, hogy nem erősítette…
– Felvetődik, egyáltalán felvetődhet, még egy ilyen hatalmas életmű megalkotása után is, hogy megérte-e? Ma mit gondolsz erről?
– Hogy egy pillanatra őszinte is legyek, azt kell mondjam, hogy nem. Ha kicsit cizelláltabban akarod megfogalmazni, írd úgy, hogy nem okvetlenül. Sok mindent nem vettem észre magam körül. Voltak vaskos mulasztásaim. Egy idő után pedig már nem is igen láttam mást. Legalábbis azt hiszem, vagy azzal áltatom magamat.
Ez is érdekelhet: Szegő András néhány héttel később már Esterházy Péterre emlékezett
– Most, hogy túl vagy a legújabb könyved bemutatásán, ami olyan sikeres és szeretetteljes fogadtatásban részesült, amihez fogható aligha volt még a magyar irodalom történetében, mit érzel? Megkönnyebbültséget? Kiüresedettséget? Egy jól elvégzett munka belső derűjét? Vagy mást?
– Az „aligha volt még” minden bizonnyal túlzás, de ez most nem tárgya a válaszomnak. Nézzük sorban: megkönnyebbültséget nem érzek, kiüresedettséget sem, belső derű sincs nagyon, de azt gondolom, hogy rendesen elvégeztem a munkám a könyvet illetően. Öröm tehát van bennem ez ügyben, ám az nem tart soká. Ez mindig így volt, és mindig méltánytalanul rövidnek éreztem. De a bő negyven év alatt beleszoktam ebbe már.
Esterházy Péter a Rómaifürdőn álló háza előtt, ahol szinte egész életében élt és alkotott (Forrás: Kollányi Péter / Mti / Nők Lapja archívum)
– Nem hiszem, hogy lett volna példa arra, hogy az élet és irodalom ilyen szervesen fonódott össze egy műben egymással. Az írás közben tudtad, hogy hol a határ ember és író között, meddig az egyik, honnan a másik? Vagy ezek már ezen a szinten elválaszthatatlanok?
– Napló esetében ez különösen nehezen megválaszolható kérdés. Írás közben csak az írás érdekel, mondanám kis túlzással. Az persze nem igaz, hogy semmilyen határt nem vennék figyelembe, ezzel nem vagánykodhatom. Az olvasó szereti (azt hiszem) önéletrajziságon kapni az írót, és így magyarázni a szöveget. Ez bonyolultabban van, de lemondtam arról, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. És nem is vagyok biztos abban, hogy van pohár meg tiszta víz. Az öntésről nem is szólva.
– Életed nagy traumáiból, anyukád halálából, apukád titkaiból korszakos művek születtek, most betegségeddel, a betegséggel való küzdelmedből is. Belső indíttatásból születtek ezek, vagy védekezés gyanánt, hogy kiírd magadból, és így tudj szembesülni ezekkel a sorsproblémákkal?
– Tréfálkozhatnék (mérsékelt nívóval), hogy belső indíttatásból születtek ezek, védekezés gyanánt, hogy így kiírjam magamból, és szembesülni tudjak a sorsproblémákkal. Ezekben nyilván mind van valami. Én ezt hidegebben nézem, személytelenebbül (a legszemélyesebbet is), és ebben is van valami.
Ez is érdekelhet: Újra alkotó energiával telik meg az író otthona – A Villa Esterházy második élete
De egyik sem az igazi (ez mintha egy Rajkin-idézet volna). Ha megírok valamit, nem attól könnyebbülök meg, hogy kiírtam magamból valami feszültséget, hanem hogy elvégeztem valamit.
De az is lehet, hogy becsapom magam, nem tudom. Az önbecsapás születhet belső indíttatásból, védekezés gyanánt: de itt már egyszer (tréfás kedvünkben) tartottunk. Aztán persze sok minden egyéb is adódhat az életben, amikor sok korábbi fontosnak tartott vagy hitt törekvés nevetségessé válik. Amikor valóban éles helyzetbe kerül az ember. Amikor nem az írás a legfontosabb, hanem hogy a bőrét próbálja menteni az ember. Vagy mások bőrét.
– Mindig evidens volt számodra, hogy írjál? Előre megfontolt szándékkal tetted, vagy hirtelen felindultságból?
– Nem tudom, hogy melyik a mentőbb körülmény… Talán utólag megfontolatlan szándékkal… Felnőttkoromtól nemigen adódott egyéb lehetőség. Erre szoktam mondani, hogy el lehetett volna menni akár szerzetesnek is, ha találok egy olyan kolostort, ahol jó szakács van, és kicsivel élvezhetőbb a koszt. Senki sem ajánlott ilyet, hát maradtam.
– Tegnap, amikor bátorkodtam két kedves szót mondani a feleségednek, akinek kétségtelenül nagy hódolója vagyok, félrehívtál, és azt mondtad, hogy úgy pofán vágsz, hogy leég az a kevéske hajam is, ami még van…
– Ilyen szavakat használtam volna? Ilyen értelmes szavakat?
– Nem szó szerint ilyeneket, csak azokat nem merem idézni. Ilyenebbeket.
– Úgy látszik, hogy előjött a mindig is, hol felszínen, hol lappangva bennem lévő focista énem, és akkor teljesen helyénvaló a szóhasználat.
– Így még nem örültem kilátásba helyezett pofán vágásnak! Stramm vagy! Nem hittem volna, hogy ilyen robusztus erővel leszel képes szembeszállni a betegséggel! Bámulatos!
– Ahhoz is kellett erő, amit egész életemben végeztem! Az íráshoz is sok erő kellett. Mindenféle erő. Fizikai erő meg lelkierő. Persze lehet anélkül is, csak annak is megvannak a maga következményei. Most látom, hogy például a gyöngeségnek is vannak előnyei. Akár az életben, akár az írásban.
– Nem tudom, hogy milyen gyöngeségről beszélsz, amikor a küzdelmed éppen az ellenkezőjét sugallja…
– Azért ez bonyolultabb…
– Persze, Péter, én mondhatok mindenféle imbolygó hülyeséget, de tudom, hogy Cserhalmi Gyuri barátomnak milyen óriási erőt adtál a jelenléteddel, amikor egy szörnyű tragédiát kellett túlélnie. Rengeteget segítettél neki!
– Az egy különös dolog lehet, hogy mit érez, és mit sugároz kritikus helyzetekben az ember… Ha kiderül, hogy egy ilyen betegséggel kell felvenni magának is a harcot. Ez egy olyan dolog, aminek nem ismerem a természetét, a lényegét, és már a magamét sem, mert folyamatosan változom én is…
– Eddig ismerted?
– Ezt így nem mondanám, de a napjaimnak volt egy erős rendje, amely huszonéves korom óta meghatározta az életemet. Ebből kizökkentem. Vagy az előbb például nagyon zavart, hogy megáztam az esőben. Korábban észre sem vettem az ilyesmit. Ha bőrig áztam, hát bőrig áztam! Kit érdekelt?!
Ez is érdekelhet: Köves Gábor interjúja a Marie Claire számára Esterházy Péterrel
– Tudsz különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között?
– Erre azért nem kötnék komoly fogadást. Sokáig az ember nem is gondol az idő múlására. Mert az is egy tényező, függetlenül a betegségtől. Függetlenül attól, hogy figyel rá az ember, vagy nem. Fiatalon persze hogy nem figyel, nem vesz tudomást arról, hogy múlik az idő. Aztán egy reggel arra ébred, hogy „jé, múlik az idő”! Ez az a nap, amikor elmúlt az ifjúság. Más kérdés, hogy megijedsz tőle vagy nem, de mindenesetre már eszedbe jutott, és immáron benned van a gondolat.
– Amikor megtudtad, hogy azok a degenerált ráksejtek ott szemétkednek benned, milyen irányba változott a szemléleted? Nagy, univerzális létproblémák kezdtek foglalkoztatni, vagy a mindennapi, praktikus dolgok, mikor kell kék és mikor zöld tablettát bevenni, mikor kezelésre menni…
– …mikor a kémcsőbe pisilni, mikor befeküdni a kórházba, és így tovább. Igen, a gyógyszereket be kell venni, a kezelésre el kell járni, és közben, ha éppen van ideje, energiája, agya az embernek, akkor el lehet merengeni olyan dolgokon, mint a mérték mértéktelensége vagy az idő végessége. És igyekszem minél fontosabb dolgokkal eltölteni az időmet…
– Például..?
– A kisebbik fiamnak huszonöt éve ígérem, hogy elviszem az állatkertbe és a csillagvizsgálóba. Ezt például szeretném még teljesíteni…
– De lehet, hogy őt már egyáltalán nem érdekli… Szerintem kérdezd meg tőle…
– Megígértem neki, és az ígéret fontos dolog… Nem mintha ezzel bármit pótolnék. Amit elmulasztott az ember, az nem pótolható, nem visszahozható…
– Ebben én is hiszek, ugyanakkor amit te leírtál, az megmarad. Az érvényes marad, azt cipeled, vagy az cipel téged… De nem tudod már megúszni, képtelenség ezt visszacsinálni…
– Erről már tavaly is beszéltünk, amikor interjút készítettél velem…
– Csakhogy azóta sok minden történt…
– Egy-minden biztosan. De még kellő mértékben azt sem tudtam felfogni. Furcsán is hat még mindig ez az egész… Teljesen hihetetlen. Próbálgatom tapasztalni, hogy mikor mennyire kell engedni a betegséget, és mikor nem, mitől kell megijedni, és mitől nem szabad, mikor erőt gyűjteni, és mikor szembeszegülni.
A fájdalomtól nem félek (elvileg, mert az ismeretlen fájdalom az nagyon is ijesztő), a levertségtől, enerváltságtól, letörtségtől igen. Ilyen, olyan, amolyan betegségekről, sérülésekről, nyavalyákról régről, gyerekkorom óta vannak emlékeim. Írtam lírai szépségű szövegeket az öregedő futballistáról. De ez most más. Végképp nem értem.
– Tudod, Péter, az örök kérdés: vajon én álmodom a lepkét, vagy a lepke álmodik engem?
– És ha én vagyok a lepke…?
Fotó: Ulf Andersen/Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!