“Hazataláltam” – Vendégségben Szőke Andrásnál

Szőke András, bár ránézésre reneszánsz típusúnak nem mondható, mégis valahol az. Hiszen fotózik, fest, rádiózik, filmjeleneteket álmodik, régi könyveket gyűjt, kutatja a halimbai pap botanikai anyagait, a plébániákon föllelhető gyógymódokat. Árvai Magdolna írása.

Szoke1

Kevés zárkózottabb és kevés sokoldalúbb embert ismerek Szőke Andrásnál, aki néhány éve egy reklám Szőke Kapitányaként vált ismert arccá az országban, pedig akkor már filmek tucatjai kötődtek a nevéhez. És ha valaki azt kérné, mondjak egy rá illő jelzőt, nagy bajban lennék. Mert ő egyszerre lelkes és fásult, játékos és fegyelmezett, durva és érzékeny, komoly és humoros, őrült és normális. Vagyis sugárzik belőle valami őserő. A Bakony mesés völgyében lévő hatszázötven lelkes település, Taliándörögd vált otthonává a főváros zajától elvonulni vágyó művészembernek. A viszonylag néptelen utcákon a boltból tejjel, kenyérrel hazafelé tipegő idős asszonyok mind tudják, mit tesz a faluért immár több mint húsz éve.

A porta, ahol Szőke él, hatalmas. Az öreg puli ránk vakkant, az öreg fák, a leolvadt dér után magukat megrázó fűszálak némán intenek az érkezőnek. Itt a csend, a nyugalom, a béke az úr, még akkor is, ha András olykor mogorva, és hangot ad az érzéseinek, nevezetesen annak, hogy nem szereti a sajtót.

„Nem szeretek az újságoknak magamról beszélni!” – mondja, az érkező pedig legyint, és amint belép a hatalmas ebédlőnek, irodának, fogadótérnek egyaránt szolgáló helyiségbe, helyette mesélnek a falon sorakozó régi sárgult fotók – szülőkről, nagyszülőkről, gyermekkorról. Ott lógnak a művész fiatalkori szénrajzai, festményei, az asztalon a legújabb munka – Ősök Háza Vitárium –, amit a különleges szappanjaihoz készített. Mert Szőke, bár ránézésre reneszánsz típusúnak nem mondható, mégis valahol az. Hiszen fotózik, fest, rádiózik, filmjeleneteket álmodik, régi könyveket gyűjt, kutatja a halimbai pap botanikai anyagait, a plébániákon föllelhető gyógymódokat, menti a falvakban szerteszét heverő paraszti múlt eszközeit, tárgyait, múzeumot rendez be, tárlatot vezet, olykor hatvan iskolásnak. Ha hívják, nevettetést vállal Záhony és Sopron között, paródiát agyal ki az év végére, rohan a veszprémi érsekségre, vásárra viszi a gyógynövényekből álmodott fürdőeceteket, szappanokat, és nem utolsósorban gyógyít. Gyógyít kézzel, masszázzsal, szóval és tettel, vagyis erőt ad a hozzáfordulóknak, a bajban lévőknek.

Szoke

Mindeközben azt mondja, nincs ebben semmi különös, ez így normális, az ember merjen váltani, merje azt tenni, amihez indíttatása van, amit szeret. Ő itt otthonra lelt, megtalálta a nyugalmat, bár óriási árat fizetett ezért.

„Tudja, aki bekerül a művészvilágba, és nincs végzettsége, akit az alkata miatt eltanácsolnak a színészi pályáról, azt nehezen fogadják be. Annak olyan utat kell megjárnia, ami sokak számára járhatatlannak tűnik. Idő, mire ezzel az ember megbékél, mire eljut arra a pontra, hogy autszájderként – beavatatlan kívülállóként – és a művészvilágon kívül is van élet. Taliándörögdön hazataláltam, míg Budapesten csak laktam, bementem a lakásomba. Itt köszönnek, elfogadnak, talán még szeretnek is” – mosolyodik el végre.

Ha még többet szeretnél megtudni Szőke Andrásról, olvasd el cikkünket a Nők Lapja Tél különszámában!

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Nagy Attila

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.