Már mindketten csak nevettünk rajta, amikor az újratervezést is újraterveztük, de azért elgondolkodtam, hogy vajon te mennyire bírod jól, amikor borul minden, és hirtelen kell átszervezni a napjaidat? Vagy ez a szabadúszó színészi léttel gyárilag együtt jár?
Hol jobban viselem, hol rosszabbul, attól függ, mennyi a bizonytalansági tényező egyszerre. A pandémia volt a legdurvább időszak ilyen szempontból, azóta azért felfelé jövünk. A szabadúszás eleve kiszámíthatatlan, általában nem nagyon tudod, hogy mi lesz. Például ma megcsináltam egy online castingot, most majd meglátom, hogy megkapom-e a szerepet, vagy sem. Van, hogy az utolsó pillanatban derülnek ki a dolgok. Közben nagyon szeretem, hogy télen újra többet játszottam itthon színházban is.

A Loupe Színházi Társulással ősszel mutattuk be a 4:12 című darabot Horváth János Antal rendezésé­ben,

amiben csodás kollégákkal játszom, Trill ­Beatrixszal, Lengyel Tamással és Váradi­ Gergellyel. Jó érzés, hogy a férjemmel (Simon Kornél színész – a szerk.) közös előadásunk, a Dobray Sarolta­ regényéből készült, Soós Attila által rendezett Üvegfal is ilyen sikeres, sokat utaztunk vele az utóbbi időben vidékre is. Ez a színházi rendszer azért kiszámíthatóbb és stabilabb, mint a filmes világ. Ennek van egy ritmusa, tudni lehet előre, hogy mi lesz szerdán, csütörtökön, pénteken. De most jön a nyár, akkor megint több film forog majd, mint télen.

Ha felhívnak, hogy indulj, mondjuk, Berlinbe, akkor az itthoni dolgok intézésére van kész forgatókönyved? Hogy mi lesz addig a gyerekekkel?
Most például két hét múlva Hamburgban forgatok majd. Ha elutazom, a papa a főnök – ahogy Áronka mondaná. Van egy kedves segítőnk, Mira, de ha ő nem érne rá, vár a listám a telefonomban az ilyenkor bevethető emberekkel. És ha végképp ég a ház, a nagyszülők is beugranak, amennyire az ő korukban még bírják. Korcival egyébként minden hétvégén egyeztetünk, hogy a következő héten ki, mikor, merre jár. Most épp rendezett, főpróbahete volt, úgyhogy egyáltalán nem ért rá, amikor Áronnal otthon kellett maradni. Persze nekem is vannak lemondhatatlan teendőim, de szerencsére most sok mindent tudtam tologatni jobbra-balra, így azért egész jól lehetett menedzselni a dolgokat. Ám egy főpróbahéten vagy egy forgatás közben nem hivatkozhatsz arra, hogy köhög a gyerekem, bocs, nem jövök.

És ilyenkor tudsz száz százalékig a munkára koncentrálni?
Nyilván minden percben eszembe jut, hogy mi van vele, még ha tudom is, hogy jó kezekben van. De ezek nem könnyű napok. Ennél hétköznapibb példa, amikor munkaügyben úgy telefonálok valakivel, hogy közben a négyéves Áronka folyamatosan beszél vagy énekel. Én nem tudok mindig csönddel a háttérben rendelkezésre állni. Próbálok ilyenkor úgy csinálni, mintha nem gondolkodnék rajta, hogy a másik oldalnak ez így rendben van-e. Hiszen ez van, nincs másik opció. Mi, dolgozó nők próbáljuk kommunikálni, hogy ez is az élet része. Sok munkatársamnak, ügynökömnek szintén van gyereke, ők sokkal megértőbbek ezzel kapcsolatban. Valahol azt olvastam, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy a világ jó apának tartson egy férfit, és nagyon kevés ahhoz, hogy rossz anyának egy nőt.

Szerintem a pandémia időszaka sokat puhított azon a felfogáson, hogy úgy kell tenni, mintha minden helyzetet tökéletesen uralna az ember.
Én azért hallok olyan mondatokat, hogy „nem akarok olyannal dolgozni, akinek gyereke van”, vagy hogy „ezek a kisgyerekesek olyan megbízhatatlanok”. Szerintem ez addig nem is fog megoldódni, amíg a társadalom nem kalkulálja bele ezt az alapértelmezésbe.

Hogy ha azt akarjuk, hogy legyenek gyerekek, akkor fel kell vállalnunk azt is, hogy ők időnként betegek, és a dolgozó anyák – vagy esetleg apák – ilyenkor otthon maradnak velük, kialvatlanok, vagy segítségre van szükségük.

Arról nem is beszélve, hogy a nők még mindig több otthoni munkát végeznek, és a fizetésük kevesebb, mint a férfiaknak, kábé annyival, mintha éves viszonylatban nagyjából februárig nem kapnának fizetést. Mi pedig nem tüntetünk, nem ordítunk, hanem várjuk, hogy ez egyszer majd csak megváltozik, és időnként elmondjuk valahol, de csak úgy zárójelben, hogy ne legyünk túl ellenszenvesek.

Te egyébként törekszel rá, hogy lehetőleg mindenki kedveljen, vagy kimondasz olyasmit is, amiről tudod, hogy megosztó lesz?
Én azt hiszem, mindig azt mondom, amit gondolok. Az más kérdés, hogy mikor mennyire van kapacitásom beleállni ügyekbe.

Mi a családi munkamegosztás köztetek a férjeddel?
Közösen csinálunk mindent, mi ezt megbeszéltük, és az első perctől kezdve így van. Nagyon szeretem a hivatásomat. Nem tudnék egy olyan férfival együtt élni, aki eltart, de cserébe azt várja, hogy teljesen rendeljem alá magam az ő életének. Ezzel együtt elfogadom, hogy valakinek ez működik, és jól érzi benne magát, bár egy ilyen helyzet nagyon kiszolgáltatottá teszi a nőket.

Nem titok, hogy Kornéllal jártatok párterápiára. ­Miben és hogyan tudott segíteni nektek?
Nálunk nem az alapokkal – az egymás iránti rajongásunkkal és szerelmünkkel – volt a probléma, hanem az olyan helyzetekkel, amikor mind a ketten rosszul reagáltunk, és nagyon össze tudtunk akadni. De nem látod kívülről a kapcsolatot, a saját működésedet, nem tudod egyedül rajtakapni a helyzeteket – a terápia ebben segíthet. Ugyanis bizonyos dolgokra rávilágít: mi az, ami te gondolsz normálisnak vagy reálisnak, mi az, amit a másik, és hogy lehet ezt a két nézőpontot élhetővé összehozni. Mert esetünkben nyilván volt rá szándék, hogy össze akarjuk hozni, és minél kevesebb ilyen konfliktust szeretnénk a gyerekeink nyakába önteni. Nagyon hálásak vagyunk a terapeutáinknak, ­Besenyei Györgynek és Kardos Ritának.

Nemrég hallottalak téged és anyukádat Ott Anna anyaságról szóló podcastbeszélgetésében, ahol az is szóba került, mennyire más ma karriert építeni család mellett, mint régen. Te a féléves Somát már vitted magaddal a forgatásra, míg anyukád idejében szóba sem jöhetett, hogy bevigyen titeket a színházba vagy a rádióba, ahol rendezőként dolgozott.
Egyszer megszámoltuk az öcsémmel, tizennyolc bébiszitterünk volt összesen. A mai eszemmel azt gondolom, hogy a mama mindent, de mindent megtett, amit csak tudott. Nem lehetett neki könnyű, főleg, hogy sokszor egyedül volt velünk.

A Kaláka nem sokkal azelőtt indult, hogy ti megszülettetek, úgyhogy apukád kevés időt töltött otthon. Voltak viszont apás nyaralásaitok, kettesben.
Asztmás voltam, és a papa is, úgyhogy együtt mentünk Kékestetőre, a szanatóriumba. Az első ilyen alkalommal négy-öt éves lehettem. A papa nagyon fiatal, huszonegy éves volt, amikor én születtem. ­Huszonegy! Egy bohém gyerek volt még akkor. Ide rakott, oda rakott, nem csinált ebből ügyet. Mindig jókedve volt. Minden nyáron elmentünk kettesben vele pár napra, hogy együtt legyünk. Mama akkor a Thália Színház és a Magyar Rádió rendezője volt, de ő „rendezte” a Kalákát is kezdettől fogva, tehát az együttes is a szívügye volt.

Sosem mondta azt a papának, hogy most ne menj már három hétre Finnországba, légy szíves.

Hatalmas dolog volt, hogy a Kaláka ilyen sikeres lett, és hogy ennyit turnézott világszerte. Az fel sem merült, hogy a papa valahova ne menjen. Persze sokat voltunk a nagyszüleimmel is, akiket imádtam.

Te milyen szülő vagy?
Pont most volt osztálytalálkozónk, és arról beszéltünk, hogy annak idején mi elindultunk az iskolából, és minden sarkon megálltunk, órákat dumáltunk mindenki háza előtt, és körülbelül ötre értem haza, vagy még később. És a szüleinknek ez tök oké volt. Senki nem kérdezte, hogy hol vagyunk, vagy mikor jövünk. Tudták, hogy majd valamikor hazaérünk. Én meg egyfolytában hívom Somit, tudnom kell, kivel van, hol van, mikor ér haza. De hát ilyen az egész élet, amióta létezik mobiltelefon. Jó, hogy van, de veszélyes is lehet a gyerekekre. Pont ezeket a témákat, a szülői felelősség és a digitális világ veszélyei­nek kérdését boncolgatja a 4:12 című darab, amiben egy olyan anyát játszom, akinek a kamasz fia egy kompromittáló videó miatt kerül bajba.

A ti gyerekeitek mennyit látnak a munkátokból? Mennyire vonzza őket ez a világ?
Somát nagyon, most is Földessy Margitnál van éppen. Két éve jár a stúdiójába. Egyébként már játszik is, a Jurányiban Az örökség című előadásban. Imád menni Kornéllal a színházba, a Centrálban a Pletykafészket nem is tudom, hányszor látta, hússzor biztos. Holnap lesz Kornélnak premierje, én nem tudok ott lenni, de Soma mondta, hogy ő megy.

És Áron?
Ő műszaki ember. Csak ez érdekli, a gomb, a kapcsoló, szétszedni, összeszerelni, megérteni, mi hogy működik. Gép, autó, motor. Semmi művészet. Soma sosem volt ilyen. Ő olvasott. Egyévesen olyan szavakat mondott, hogy tűzcsap. Megjegyezte a könyvek szövegét, és miközben lapozgatta, mondta fel, mintha olvasná. Annyira korán kezdett beszélni, hogy a bölcsődében nem hitték el. Áron egészen más, például odacsap, ha valami nem tetszik neki. Soma soha életében nem verekedett. Érdekes, mennyire más a két kisfiam.

Milyen testvérek? Soma nem féltékeny az öccsére?
Nem féltékeny, legfeljebb ő is odabújik hozzám, mint Áron. Somi nagyon szeretett volna kistestvért, és én már tényleg féltem, hogy mennyire traumatizálni fogja, amikor majd megérti, hogy ez a hajó már elment. Aztán szerencsére máshogy alakult.

Hogy telik a húsvét Grylluséknál?
Evangélikus család vagyunk. Vannak kis családi tradícióink, és közösen szoktunk ünnepelni. Elmegyünk templomba, nagypénteken főtt krumplit eszünk. Szombaton délután van a feltámadási séta, találkozunk valahol a budai hegyekben, az egész család, és sétálunk egy nagyot. Az utóbbi években én ezt kihagytam, mert Áron kicsi volt, de most már négyéves, szóval idén lehet, hogy megpróbáljuk. A séta végén régen nagyapám mondta, hogy „Krisztus urunk feltámadott, halleluja”. Most mondja a Vili (Gryllus Vilmos – a szerk.). Aztán hazamegyünk, és jöhet a sonka, tojás, franciasaláta, kalács. Vasárnap délelőtt jön a kertbe a nyuszi, és indul a tojáskeresés. Hétfőn előkerülnek a kölnik, Soma, Áron, Korci és apukám mindig meglocsol. Kornél egyébként nem az a nagy locsolkodó, de anyukámhoz és a rokonokhoz mindig elmennek a fiúkkal. A fotózáson kérdezték Somát a kollégáid, hogy hisz-e még a húsvéti nyúlban, és azt válaszolta, hogy már tudja az igazságot, de azért nem akarja elrontani a csodát.

Fotó: Zsólyomi Norbert