– Na gyertek!
Iglódi Ferenc mellett nem tudunk sokáig egy helyben álldogálni. Mire alaposan megnéznénk egy banánfürtöt, már mutatja a következő növényt, levelet kínál kóstolásra, vagy egy virágot szagoltat meg velünk. Ha lemaradunk, visszaszól. Ha azt hisszük, már láttunk valamit, helyre tesz bennünket:
– Még nem láttatok semmit!
Trópusi dzsungel az Alföld közepén
Cserkeszőlőn járunk, Kecskeméttől nem messze: az alföldi városban fóliasátrak, amerre a szem ellát. Ám a két Iglódi-féle sátorban a növények alapján nehéz volna meghatározni a földrajzi helyzetünket. Kubából származó cukornád, mangó, mandarin, kávécserje, tamarind, vanília, kakaófa.
A papaják törzsén roskadoznak a termések, a banánok trópusi levelei között tömött fürtök csüngenek. Ferenc egy hosszabb sétát ígér az alföldi dzsungelben: százötven métert megyünk majd, odabent ötszáz papaja vár. A saját területe fél hektár a több tulajdonos között megosztott kertészeti telepen. A fényképezés kedvéért olykor megáll, de közben is magyaráz. Aztán eszébe jut, hogy meg kellene fésülködnie.

– Mindig torzonborz vagyok! – A hetvenkét éves férfi simán letagadhatna egy tízest. Hatalmas lendülettel és rajongással mesél a növényeiről.
Trópusi váltás hatvan felett
Iglódi Ferenc ötven éve kertészkedik. Mezőtúron született, ma Kunszentmártonban él, volt főkertész és cégvezető is, de miközben a pályájáról beszél, leginkább a foglalkozása változó elnevezésein derül.
– Ötven éve maszek vagyok. Vagy most mi vagyok? Már annyiszor neveztek át bennünket… Hát, most talán földműves vagyok.

Sokáig paprikát termesztett. Ismerte a munkát, a piacot, azt is, milyen gyorsan fordulhat a termelő szerencséje. Annyi elég, hogy hiány legyen valamiből a budapesti nagybanin, néhány nap múlva megérkeznek a spanyol kamionok, és már egészen más feltételekkel kell eladni a hazai árut. A papaja története viszont nem üzleti számításokkal kezdődött. Ferenc utazásai során beleszeretett a trópusi világba.
Vietnámban és Kambodzsában a gyümölcsöket is sorra megkóstolta, a papaja pedig annyira megízlett neki, hogy rögtön a szaporításán kezdett gondolkodni. Magot szeretett volna kérni, ezt azonban nem volt könnyű elmagyaráznia azoknak, akik a gyümölccsel kínálták. A helyiek elképedtek: ott a finom gyümölcs, ez az ember meg a magját akarja…

Később vetőmagot is vásárolt, és itthon nekilátott a nevelésnek. Hogy az ember bármikor változtathat az életén, arra Iglódi Ferenc a legjobb példa: hatvankét évesen nyergelt át az egzotikus gyümölcsökre. Többek között azért is, mert ezekhez kevesebb munkáskézre van szükség. Az első tövek tíz éve kerültek a kertészetbe.
Közülük néhány ma is megvan, igaz, vissza kellett vágni őket, mert különben túlnőnének a sátor tetején. Ferenc a nagyobb váltással persze azért kivárt. Előbb a paprika közé ültette a papaját: ha nem sikerül, gondolta, kivágja, megtart néhány tövet a maga örömére, és folytatja a megszokott munkát.
– De hát nem ez történt – mondja. – Most már a paprika lett kidobva. A faluban persze először bolondnak néztek. Ma meg már én vagyok Cserkeszőlő egyik nevezetessége! – nevet.