Képzeljünk el egy szülői értekezletet. A téma az osztálypénz: mennyi legyen, ki szedje be, mire költsék. Semmi különös, gondolhatnánk, végül is felnőtt emberek ülnek a teremben. Aztán valaki megjegyzi, hogy szerinte túl magas az összeg, mire egy másik szülő sértésnek veszi a felvetést. Egy harmadik közbeszól, valaki felemeli a hangját, egy anyuka látványosan kivonul, két apuka pedig még az utcán is folytatja a veszekedést, ami kis híján tettlegességig fajul.
Keith Hayward brit kriminológusprofesszor évekkel ezelőtt hasonló, apró nézeteltérésekből kiinduló, ám olykor erőszakba torkolló konfliktusokat kezdett tanulmányozni, és feltűnt neki valami: a szereplők gyakran úgy viselkedtek, mint a gyerekek, miközben tetteiknek nagyon is felnőtt következményei voltak.
– Olyan volt, mintha egy középiskola világát nagyították volna fel egy egész város méretére. Az emberek olyan helyzetekben is azonnal erőszakhoz folyamodtak, amelyekből egy érett felnőtt egyszerűen kilépne – meséli.
Mitől leszünk felnőttek?
Régebben viszonylag könnyű volt megmondani, mikor számít valaki felnőttnek. Elvégezte az iskolát, munkába állt, elköltözött otthonról, megházasodott, gyerekei születtek. Ma már ezek az állomások későbbre tolódhatnak, vagy akár teljesen kimaradhatnak.
De vajon kevésbé felnőtt az a harmincéves, aki a lakásárak miatt még a szüleivel él, mint az a huszonöt éves, aki már családot alapított? És mit kezdjünk azzal az ötvenes cégvezetővel, aki százmilliókról dönt, de ha otthon valaki ellentmond neki, napokig nem szól hozzá?
– Nem kell saját házzal rendelkeznünk ahhoz, hogy felnőttek legyünk. De szükségünk van kritikai gondolkodásra, önállóságra és arra, hogy képesek legyünk gondoskodni magunkról – mondja Hayward. A professzor nem vitatja, hogy a mai fiataloknak sok szempontból nehezebb dolguk van, mint a szüleiknek. A megfizethetetlen lakhatás és a bizonytalan jövő nagyon is valós problémák. Csakhogy szerinte mindez nem magyarázza meg, miért okoz sokaknak nehézséget az érzelmi önállóság, a felelősségvállalás vagy a konfliktusok kezelése.
Az érzelmileg éretlen felnőtt

30, 50 és 70 évesen is lehetünk érzelmileg teljesen éretlenek.
Biztosan mindenkinek van olyan ismerőse, akivel bizonyos témákat nem érdemes szóba hozni. Mert azonnal megsértődik, minden kritikát támadásnak vesz, vagy mert a beszélgetés végére valahogyan mindig ő lesz az áldozat. Esetleg olyan párkapcsolatban élünk, ahol egy nézeteltérést nem lehet megbeszélni, mert a másik inkább napokig hallgat, mintsem hogy szembenézzen a problémával.
Ez is érdekelhet: Az agykutatók szerint valójában nem is vagy felnőtt egészen eddig az életkorig
Lindsay C. Gibson amerikai klinikai szakpszichológus az ilyen működésmódokat vizsgálja. Az Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei című könyvében arról ír, hogy az érzelmileg éretlen ember nehezen tud kilépni a saját nézőpontjából. Érzései, sérelmei annyira lekötik, hogy alig marad figyelme arra, mit él át a másik. Nehezen viseli a kritikát, és sokszor akkor sem képes belátni a felelősségét, amikor nyilvánvalóan megbántott valakit.
Ez persze nem jelenti azt, hogy aki egyszer dühében becsapja az ajtót, az máris érzelmileg éretlen volna. Mindannyian viselkedünk időnként gyerekesen. A különbség inkább abban van, mi történik utána. Képesek vagyunk-e bocsánatot kérni, meghallgatni a másikat? Gibson arra is rámutat, hogy az érzelmileg éretlen ember mellett gyakran éppen a másik fél kényszerül felnőttebb szerepbe. Ő próbálja elsimítani a konfliktust, elkerülni a következő veszekedést. Vagyis hiába vagyunk papíron felnőttek, attól még nem biztos, hogy megtanultunk felnőttként viselkedni egymással.
Miért lenne bárkinek is érdeke, hogy ne nőjünk fel?
Ha körülnézünk egy játékboltban, könnyen elbizonytalanodhatunk, kiknek is szólnak a termékek. A gyűjthető figurák, a Lego-készletek és a gyerekkorunkat idéző ajándéktárgyak jelentős részét ma már felnőtteknek árulják. Ezzel önmagában nincs is semmi baj. Miért kellene lemondanunk mindarról, amit gyerekként szerettünk?
Ám Hayward szerint a fogyasztói társadalom ennél többre törekszik.
– A marketingesek olyan fogyasztót szeretnének, akinek megvan a felnőttek pénze, de a termékekhez ugyanazzal az érzelmi viszonnyal kötődik, mint egy gyerek. Ez tudatos stratégia – magyarázza. A gyerek meglát valamit, megtetszik neki, és lehetőleg azonnal szeretné megkapni. A felnőtt elvileg már képes mérlegelni, várni, különbséget tenni szükséglet és pillanatnyi vágy között. Csakhogy a reklámok éppen az ellenkezőjére biztatnak bennünket.
A közösségi média még rá is erősít erre a működésre. Ha unatkozunk, görgetünk. Ha valami nem tetszik, továbblépünk. Ha valaki felbosszant, már írjuk is a kommentet. A türelem és az önfegyelem gyakorlására így egyre kevesebb alkalmat adunk magunknak.
Hayward szerint az infantilizációnak van egy még aggasztóbb következménye is. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy mások mondják meg, mire van szükségünk, mit gondoljunk, mitől féljünk, idővel természetessé válhat, hogy a döntéseket meghozzák helyettünk.
A professzor a könyvében a „kedveskedő tekintélyelvűség” jelenségéről is ír. Arról, amikor a hatalom nem fenyegetően lép fel, hanem barátságosan, gondoskodóan, olykor szinte úgy beszél az emberekhez, mintha gyerekek volnának. Azt sugallja, hogy mindenről gondoskodik, mindenre tudja a választ, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint megbízni benne. Viszont a gondoskodás és az irányítás között néha meglepően vékony a határ.
– Az érdekel, mi történik, ha ezek a folyamatok még tíz-húsz évig folytatódnak. Szerintem ennek egyik következménye a fokozódó tekintélyelvűség, a nagyobb ellenőrzés és az emberek életének egyre szorosabb irányítása lehet – mondja a jelenleg készülő következő könyvéről.
Ez természetesen csak egy lehetséges jövőkép. De arra emlékeztet, hogy az önálló gondolkodás nem csupán személyes erény. Egy társadalomnak is szüksége van olyan emberekre, akik képesek kérdezni, vitatkozni, és ha kell, nemet mondani.
Nem kell mindent elhinni
Hayward a szülőket is önállóságra biztatja. Úgy látja, ma már szinte folyamatosan szakértők, könyvek és közösségimédia-tartalmak magyarázzák, hogyan kellene nevelnünk a gyerekeinket. Néha már egy egyszerű esti lefektetéshez is úgy érezhetjük, legalább három pszichológiai módszert kellene ismernünk.
A professzor egyébként nem vesztette el a hitét a fiatalokban. Hangsúlyozza, hogy nem őket akarja hibáztatni, hanem azt a világot vizsgálja, amelyben felnőni próbálnak.
– Bíznunk kell a következő generációban. Különben akár fel is adhatnánk az egészet – mondja, és hangsúlyozza, hogy ideje a felnőtté válásról nem csak a fiataloknak, nekünk is másként gondolkodnunk. Nem úgy, mint egy bizonyos életkorban kipipálható feladatról, hanem olyan képességről, amelyet egész életünkben gyakorolnunk kell.
Hiszen bármelyikünk elveszítheti a türelmét, mondhat olyasmit, amit később megbán, vagy viselkedhet úgy, mint egy sértődött kamasz. A kérdés inkább az, mit kezdünk ezzel utána. És persze hogy milyen hangulatban fizetjük be az osztálypénzt.
Túl későn vagy túl korán növünk fel?
Bereczki Enikő generációkutató