„Az elhallgatás ébresztette fel a kíváncsiságom”
Valuch Tibor történész, egyetemi tanár
„Én még akkor jártam egyetemre, amikor 1956 tabutémának számított. A családokban sem beszéltek róla, úgy rögzült a fejekben, hogy az egy kaotikus és veszélyes korszak. Történelem szakos hallgatóként nekem pont ez az elhallgatás ébresztette fel a kíváncsiságomat. A Debreceni Egyetemen rendszeresen szerveztünk vitaesteket, ahova a fiatal történészgeneráció képviselőit hívtuk meg előadni.
Ilyenkor százan is bezsúfolódtunk a terembe, ahol végre őszintén lehetett beszélgetni a múltunkról. Bár sejtettük, hogy jelentések készülnek róla, de belefért a tűréshatárba. Akkor már olvastuk a Beszélő folyóiratot, a Hírmondót, hamar összeállt, hogy a hivatalos politika nem mond igazat 1956-ról.
A népharag nem kímélte a karhatalmistákat
1984-ben aztán részt vehettem egy szociológiai jellegű falukutatásban, ami tovább tágította a szemhatáromat. 1956-ról kivétel nélkül mindenki önkéntelenül így fogalmazott: »és kitört a forradalom«, holott a hivatalos történelmi álláspont még az volt, hogy október 23-án ellenforradalom zajlott. A magántörténelem nem találkozott a hivatalos verzióval, ami további kutatásra ösztönzött.
Apámat is megkérdeztem azokról az időkről. Katonatiszt volt, és a forradalom idején Nyíregyházán szolgált. Amikor a laktanyához vonultak a tüntetők, hogy fegyvert követeljenek, idézte fel, hamar eldördültek a lövések. Egyik tiszttársa életét vesztette. Néhány év múlva emlékművet állítottak neki, amin ez állt: »Az ellenforradalom áldozata lett.« De az nem úgy volt! – ejtette el a szót apám. A saját katonái lőtték le, mert sortüzet akart vezényelni a civilekre.
A kilencvenes évek elején az 1956-os Intézetbe kerültem dolgozni, ahol igyekeztünk a lehető legobjektívebben feltárni a történteket. A periratokból kiderültek az egykori résztvevők nevei és címei, így lehetett az interjúalanyokat megtalálni. Kutatói pályám egyik legizgalmasabb fejezete kezdődött el, amikor csaknem ötven egykori résztvevővel interjúzhattam.
Azt azonban, hogy 1956-ban forradalom zajlott, már Nagy Imre újratemetése nyilvánvalóvá tette, 1989. június 16-án. Átírták a tankönyvek erre vonatkozó fejezetét, és helyet kaptak benne a lakosság elégedetlenségének valódi okai: elegük volt a diktatúrából, az erőltetett kollektivizálásból, a túlzó iparosításból és az ínségből, de legfőképpen a szovjet megszállásból.
A forradalom elbukott, de az emberek a lelkük mélyén érezték, hogy baj van a hivatalos állásponttal. A megtorlást nehéz volt velük feledtetni: kétszázhuszonkilenc halálos ítéletet hajtottak végre, csaknem húszezer embert börtönöztek be, több tízezer ember járta meg az internáló táborokat, és százezreket rúgtak ki a munkahelyükről. November folyamán kétszázezer ember hagyta el az országot. Máig fáj a hiányuk.”
„1956 maga volt a rémálom!”
Lugossy István operatőr, fotográfus
„Tizenhárom éves voltam. Október 23-án jöttem hazafelé az óbudai általános iskolámból, és láttam, hogy a Margit hídon vonul a tömeg Pest felé. A Mártírok útján (ma Margit körút) laktunk, de én inkább csatlakoztam a tüntetőkhöz. Felemelő hangulat volt. Sodortak magukkal egészen a Hősök teréig, ahol már csörlőkkel húzták, próbálták ledönteni a Sztálin-szobrot. Nem tudtam megvárni, hogy sikerül-e, mert besötétedett, haza kellett mennem.
Tüntetés a Bem József téren 1956. október 23-án
A forradalomból ezenkívül nem sokat láttam. Apám nem engedett ki minket az utcára a testvéreimmel, nehogy valami bajunk essen. Csak arra emlékszem, amikor november 4-én bedübörögtek az orosz tankok, és lőni kezdték a várost. A szomszéd lakás belövést kapott, rémülten futottunk le a pincébe.
Másnap apám, aki szemorvos volt az ORFI-ban, átköltöztetett minket a kórházba. Egyik nap megállt az épület előtt egy osztrák vöröskeresztes teherautó, és apámnak felajánlották, hogy kimenekítik a családot Ausztriába. A szüleim meghányták-vetették a dolgot, s végül úgy döntöttek, maradnak.
Én a testvéreimmel egyházi gimnáziumba jártam, és 1959-ben röpcédulákat gyártottunk az osztálytársaimmal »Ruszkik, haza!«-felirattal. A rendőrség lefülelt minket, és ránk húzták az államellenes szervezkedés vádját. Nyilvánvaló volt, hogy az egyházat akarták vele megfenyegetni.
Tíz hónapot töltöttem a Gyorskocsi utcában, vizsgálati fogságban. Az maga volt a rémálom! Egyszemélyes zárkába csuktak, és senkivel nem tarthattam a kapcsolatot a külvilágból. Onnan átszállítottak Tökölre, 1962-ben szabadultam. Attól kezdve állandó megfigyelés alatt álltam, minden eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni.
És nekem még szerencsém volt, mert valami isteni csodának köszönhetően 1970-ben felvettek a színművészeti főiskolára. Az Amerikai anzix volt a vizsgafilmünk Bódy Gábor rendezővel. Kovács András Októberi vasárnap című filmjét is én fényképeztem, ami végképp kiverte a biztosítékot az elvtársaknál: mi az, hogy már játékfilmet is készítek?
András csak négyszemközt merte közölni velem, hogy a helyzetem reménytelen, célszerű lenne más foglalkozás után néznem. Tizenkét évig marginális feladatokkal bíztak meg a filmgyárban. A rendszerváltás aztán teljesen bedöntötte a magyar filmgyártást, de kis költségvetésű dokumentumfilmeket azért tudtam készíteni. Ilyen volt a Széna tér ’56…
Időnként elgondolkodom, mi lett volna, ha mégis felülünk arra a teherautóra. Akkor ez a sok nyomasztó dolog nem történik velem. De jártam Nyugaton, és azt láttam, hogy csak keveseknek sikerült a magyar emigrációból sikeressé válnia. Legtöbben hajótörött emberek maradtak életük végéig. Persze az még mindig jobb, mint diktatúrában élni.”
„Magyarnak vallom magam”
Kékessy Csilla, Los Angeles
„Mit jelent számomra 1956? Mindent. Ha édesapám a forradalom bukása után nem kényszerül elhagyni Magyarországot, én meg se születtem volna. Ő és az öccse huszonegy és tizennyolc évesek voltak, amikor kitört a forradalom.
Apám éppen katonai szolgálatot teljesített Pestszentlőrincen, és a társaival azonnal átálltak a felkelők oldalára. Fegyvert osztottak a raktárakból a civileknek, és október 23-ától együtt harcoltak Budapest utcáin az ország felszabadításáért.
Kékessy Csilla, Los Angeles
Az öccse az elesettek kimentésében segített a tűzharcok során. Apám mesélte, hogy amikor a szovjet tankok november 4-én begördültek a fővárosba, egymást lőtték az orosz katonákkal az Üllői út sarkán. Amikor látszott, hogy az ellenállás kilátástalan, nagyapám üzent a fiainak, hogy azonnal meneküljenek Ausztriába. Nagyapám tiszafüredi gazdálkodó volt, az ötvenes években a kommunisták kuláknak bélyegezték, és börtönbe zárták. Hazafinak nevelte a gyerekeit.
Az ausztriai menekülttáborban a fiúk megláttak egy táblát: »Mit szeretnél tanulni?« Nagybátyám az orvostudományért rajongott, őt Svájcba küldték egyetemre, apám pedig Amerikába szeretett volna eljutni. Egy év múlva adódott lehetősége rá, hogy beálljon katonának a híres Screaming Eagles 101-es ejtőernyős hadosztályba Kentuckyban, Fort Campbellben.
Négy évig szolgált ott, aztán egyetemre jelentkezett Los Angelesbe, mert ott lehetett tájkerttervezést tanulni. Egész életében buzgón ápolta a magyarságát, a Los Angeles-i magyar diaszpóra tagjaiból megalapította a Kárpátok Néptánccsoportot. Rendszeresen olvasta az Amerikai Magyar Hírlapot, és egy nap meglátott benne egy gyönyörű nőt egy keleti parti magyar cserkészbálon. Addig kutatott utána, amíg meg nem találta. Ő lett az édesanyánk.
Gyerekkorunkban a nővéremmel mi is táboroztunk a Sík Sándor Cserkészparkban New Yorkban, engem ott képeztek ki őrsvezetővé. Tanultunk magyar történelmet, kirándultunk, kenuztunk… Sok barátság szövődött ott, néhányukkal ma is összejárunk. Közben én tanár lettem, és született két gyermekem. LA-ben, a magyar iskolában szépen megtanultak magyarul írni, olvasni.
Ők már amerikainak vallják magukat. Mi lett édesapámmal? 2020-ban Tiszafüreden halt meg a szülőházában. A rendszerváltás után visszavásárolta a magyar államtól, és azóta gyakran járt haza. Édesanyám ötven éven át cserkészkedett, és most Tiszafüreden lakik.
Én utoljára idén március 15-én voltam nála, de akkor sajnos nem jutottam el Budapestre, október 23-án azonban szeretnék ott lenni a forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Magyarnak vallom magam.”
„Örülök, hogy nem éltem akkor!”
Fábián Szofi Alíz, 19 éves
Mielőtt a frissen érettségizettnek nekiszegeztem volna a kérdést, megosztottam vele saját történelemérettségim élményét. 1982-ben történt, még bőven a szocializmusban. A szóbelin szerencsétlen módon kihúztam 1956-ot, és összerándult a gyomrom. Nem az volt a baj, hogy nem tanultam meg a tankönyvi fejezetet, hanem az, hogy más állt benne, mint amit idős és szeretett történelemtanáromtól hallottam.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!