Évtizedek óta látjuk a képernyőn, megszoktuk, hogy mindig mosolyog; hogy az érdeklődése valódi és kiapadhatatlan, akárcsak a lelkesedése és az energiája. Az elmúlt években azonban a kamerákon kívül akadtak időszakok, amikor neki is újra kellett fogalmaznia, hogyan tovább..

Jövőre lesz harminc éve, hogy megnyerted a Riporter kerestetik versenyt. Mi volt akkor az álom, a terv?

Addigra négy évet dolgoztam a bonyhádi tévénél, és négyet a paksinál, már rutinosnak számítottam, de nem tudtam, merre van Budapest felé az út. Elérhetetlennek tűnt egy országos csatorna, és a versennyel adtam magamnak egy utolsó lehetőséget. Az, hogy nyertem, meglepetés volt, mert egyszer kiestem menet közben, de a nézők visszaszavaztak. Ez a bizalom levette a vállamról a terhet, onnantól kezdve már nem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy szabad-e így kérdezni, lehet-e őszintén magamat adni.

Harminc év a képernyőn, ugyanazzal a kíváncsisággal

Cserébe az is látszik, hogy erős benned a lojalitás: huszonöt éve vagy az RTL-nél, ami manapság elég ritka, különösen a médiában.

Én máshogy nőttem föl; apukám ugyanabból a gyárból ment nyugdíjba, ahol dolgozni kezdett, és anyukámnak is évtizedeken át egy munkahelye volt. Időnként elgondolkodom, vajon az ő korosztályuknak volt-e nehezebb, vagy nekünk a rendszerváltással új lehetőségeket találni. Amikor megnyertem a Riporter kerestetiket, nem tudtam, hogy megnyílik-e előttem az a világ, amiről képzelődtem, és egyáltalán nem volt garancia arra, hogy megállom-e a helyem ebben a másik kultúrában.

Mert szerintem egy kis vidéki városból Budapestre kerülni a mai napig kultúraváltás, olyan, mintha egy másik országba költöznél. Ezt a lehetőséget végül sikerült megragadnom, és kiderült, hogy szükség van az én munkamorálomra, kíváncsiságomra és a képességemre, hogy hibázás után fel tudok állni.

Akkor egy darabig nem voltam olyan kishitű, mint amilyen lettem. De lehet, hogy ez a korral jár, vagy azzal, hogy már tudom, mennyivel esendőbb, fantasztikusabb, kegyetlenebb, nehezebb, könnyebb minden. Ma már sokkal árnyaltabban látom a világot.

A munkád is nagyon megváltozott?

Az az érdekes, ahogyan megváltozott, időről időre kapkodom a fejem. Van kilencven körüli családtagom, akinek a televízió volt olyan megfejthetetlen varázsdoboz, mint amennyire az én korosztályomat zavarba tudja ejteni az internet világa, vagy a közösségi médiában alakuló tévészerű képződmények.

És közben meg azt gondolom, hogy ugyanaz a képesség kell ott is és itt is, mert mindenhol szívtől szívig akarsz elérni, és gondolattól gondolatig. Az a kíváncsi emberség, ami nálam mindig működött, úgy tűnik, hogy a munkatársak és a nézők számára is hiteles.

Én bízom benne, hogy mindez felértékelődik a mesterséges intelligencia korában, amikor ömlenek ránk azok a tartalmak, amelyek mögött nemhogy ember, de valóság sincs. Te egyébként mennyit dolgozol, hogyan képzeljük el a napjaidat?

Amikor Fókusz van, fél kettőre megyek be a szerkesztőségbe, és akkor ér véget a nap, amikor az élő adásban elköszönök. A Reggelinél négykor kelek, kilencig-fél tízig vagyok képernyőn, és utána következik még egy megbeszélés arról, milyen volt a műsor, és persze mindig készülök is az adásokra. Most például kicsit fáradt vagyok, mert tegnap este fókuszoztam, ma meg hajnalban keltem. Ilyenkor nagyon gyorsan kellene sokat aludnom, de nem tudom lekapcsolni rögtön az agyamat. 

Baranás Évi (Forrás: Zsólyomi Norbert)

Nehéz is lenne, amikor olyan sok emberi sorssal, felkavaró történettel találkozol.

A Portré című műsoromban a tíz év alatt nyolcszáz adást készítettünk, egy-egy beszélgetés napokig járt a fejemben. A Fókuszban nem én forgatom a riportokat, de egy érzékeny téma mindig megérint, például az adománygyűjtő adásoknál. Hiszünk abban, hogy egy riport tud segíteni; megmutatunk egy problémát, egy egészen meghökkentő sorsot, és így sokan felismerik, hogy mások is járnak hasonló cipőben, megtudják, hova forduljanak segítségért. És hátha valaki azt mondja, hogy „én tehetős vagyok, segítek!”.

Bíztok benne, hogy valaki kinyitja a pénztárcáját?

Nem csak erre gondolok, nekem a „tehetős” nagyon régóta sokkal tágabb értelmet nyert; azt jelenti, hogy tehetek valamit. Én is tehetek, te is tehetsz. Éveken át voltam az SOS Gyermekfalvak nagykövete, és ott megfogalmaztam: tehetős vagy akkor, ha sokkal jobb helyzetben vagy, mint ők, és megteheted azt, hogy segíts a tudásoddal, a pénzed

del, a figyelmeddel, a kapcsolataiddal. Én azt tehetem, hogy beszélek azokról, akikre senki nem figyel.

Mert kinek fontos az, akinek senkije nincs? Jelenleg egy másik gyermekvédelmi szervezettel dolgozom; a Tűzcsiholó Egyesület állami gondozásban felnőtt embereket kísér, Illésné Áncsán Aranka, azaz Anyácska a vezető. Sok száz családról beszélünk, támogatják őket mentorálással, pénzzel, segítenek a beiskolázásban, munkahelykeresésben, érdekvédelemben, cigány-nem cigány konfliktusokban, ami éppen adódik.

Hihetetlen az energia, amivel beleveted magad akár a segítségnyújtásba, akár a feladataidba. Olvastam, hogy gyerekként répát szedtél, fiatalon úszást oktattál, és amikor pénz kellett, hogy tanulhass, kimentél Németországba egy kórházba takarítani. Honnan ez az erő?

Nem hiszem, hogy ez ilyen hű, de különleges! Én csupa olyan embert látok magam körül, aki szorgalmas, kitartó, és a semmiért is dolgozik, reggeltől megcsinálja az egyik műszakját, majd utána még egy másikat is, hogy megéljen.

Amikor egyszerre több fronton fogy el az erő

Nemcsak a munkára gondolok, hanem arra is, hogy tegnap késő este végeztél, ma hajnalban keltél, dolgoztál, majd az interjú előtt még elmentél edzeni.

Úszva nőttem fel, majdnem testnevelő tanár lettem, húsz évig a kutyáim voltak a személyi edzőim, velük jártam az erdőt, futottam nap mint nap, a mozgás tartott mozgásban. Amikor a Játszótér Programmal jártuk az országot, mindig azt kértem a szülőktől, hogy a mozgást soha ne használják büntetésként, ne tiltsák el a gyereket az edzéstől egy rossz jegy miatt. A mozgás szerves része a fejlődésünknek, az életünknek, az agyműködésünknek, nekem is alap volt.

Aztán elvesztettem az egyik kutyámat, a másik pedig nagyon megöregedett. Hugónál szembesültem az állati demenciával, és az elmúlt három évben az ő életmódjához alkalmazkodva lelassultam, aztán én is megsérültem, elszakadtak a combomban az izmok. Durva volt, nem lehetett operálni, nem voltam képes ülni, hátrafelé behajlítani a lábam.

Nagyon mélyre tett ez a sérülés, ráadásul a változókor is beütött. A kutya miatt nem aludtam, jöttek a hőhullámok, és sportolni sem tudtam, pedig korábban a lelki és mentális fáradtságot azzal ellensúlyoztam.

Ideje másképp beszélni a változókorról

Hogyan találtál vissza a mozgáshoz?

Tavaly nyáron elengedtem Hugót, és decemberben elmentem egy edzőterembe. A gépektől féltem, de megmutatták, hogyan kell használni őket, és rájöttem, hogy annak, aki sérülés után térne vissza, vagy korábban nem erősített, ez nagyon jó lehetőség. A mozgás visszaadta a tartásomat, visszaterelt a helyes útra, és ekkor szóltak, hogy jó lenne, ha visszajönnék a Reggelibe. Ez megadta a célt is, hogy formába hozzam magam, mert aki decemberben voltam, az most nem tudna úgy műsort vezetni, úgy jelen lenni, ahogy most.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Ízelítő a cikk tartalmából
Barabás Évi őszintén mesél arról, hogyan sodorta lelki mélypontra a változókor, a sérülés és az, hogy évekig nem tudott mozogni.
A műsorvezető arról is beszél, mi segítette át azon az időszakon, amikor már azt kérdezte magától: „mi értelme így élni”.
Kutyája demenciája, a magányos évek, a mozaikcsalád kihívásai és a jövővel kapcsolatos legnagyobb vágya is szóba kerül a beszélgetésben.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó

Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!