Csakhogy én nem hiszek a véletlenben. Meg különben is, kollégák voltunk, ha némi fáziseltolódással is. Bizonyára sokan tudják, hogy Nádas Péter fotóriporterként a Nők Lapja munkatársa volt 1961–63 között, több igazán emlékezetes képet is készített.
Az sem lehet véletlen, hogy az utóbbi időben többször merül fel baráti, kollegiális beszélgetésekben a remény, illetve reménytelenség kérdése a művészetben. (Talán azért, mert én felhozom.)
Lehet-e, szabad-e egy irodalmi műnek teljes reménytelenséget sugallania?
Talán ott érdemes kezdeni, hogy a remény nem ugyanaz, mint az optimizmus. Az optimista arra számít, hogy a dolgok jóra fordulnak. A remény makacsabb: akkor is mozdulni késztet, amikor semmi okunk derűlátásra. Az irodalom ezért ritkán vigasztal egyszerűen. Inkább elkísér oda, ahol már a vigasz is kérdésessé válik.
Kapcsolódó: Nádas Pétertől búcsúzunk – „Szabadságra vagyunk teremtve”
Pandora szelencéjéből ugyebár egyedül a remény nem szabadult ki – és azóta sem tudjuk, hogy jól jártunk-e ezzel, vagy sem. A bibliai Jób történetében nem a bajok magyarázata hoz fordulatot, hanem az, hogy a szenvedő ember a hallgatásból mégis megszólíthat valakit. Madách tragédiájában Ádám megtapasztalja eszméi kudarcát, mégis folytatja a küzdelmet. A remény itt nem happy end, hanem erkölcsi tartás.
Kaffkát vagy Beckettet olvasva pedig alig marad az emberben kétség. Mégsem biztos, hogy műveik a teljes reménytelenség bizonyítékai. Amíg valaki elmondja a kiszolgáltatottságot, formát ad neki, és más elolvassa, létrejön közöttük valami. Talán csak annyi, hogy egyikük sincs egyedül. A történet maga már rés a bezártság falán.
Az őszinteség tehát nem azt jelenti, hogy
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!