Sok ismerősömről tudom, hogy hol nyaral, mit vacsorázik, milyen fesztiválon van, vagy mi az új munkahelye. És vannak olyan ismerőseim, akik nem szeretnek posztolni, és igazából szóban sem nagyon kommunikálnak arról, ami történik velük. Legyen szó egy szakmai sikerről vagy egy meglepően jó franciakrémes elfogyasztásáról.
Én valahol a kettő között állok. Évekkel ezelőtt szembesültem vele, hogy ma már nem feltétlenül elég könyveket írni, a szerzőnek saját magát is el kell tudnia adni. Próbálkoztam is becsülettel a közösségi médiával, de végül arra jutottam, hogy szinte biztosan jobb vagyok a történetek írásában, mint önmagam menedzselésében.
Az önmarketing régóta divatos szó, sokan komolyan is veszik.
Azok, akik jól csinálják, valószínűleg hamarabb kapnak elismerést is a teljesítményükért, a dicséret pedig sokszor arra ösztönöz, hogy még jobbak legyünk.
Az ember szereti, ha észreveszik, ha nem láthatatlan. Ha tudják róla, hogy valamiben jó – ha másban nem, hát koncert- és ételfotók készítésében. És ezzel nincs is probléma. Inkább a mértékkel van. Mert már nem elég jónak lenni valamiben, ezt tudni kell megfelelő hangerővel kommunikálni. Megmutatni, miben vagyunk különlegesek. Nagyon úgy tűnik, hogy az önmarketing már beköltözött az otthonunkba, velünk kel és fekszik.
Ebben a világban különösen furcsán hangzik a skandináv Jante-törvény, amelyről e heti számunkban olvashatnak: „Ne hidd, hogy különleges vagy. Ne gondold, hogy jobb vagy másoknál.” Első hallásra inkább riasztó, mint rokonszenves, nem? Miért ne lehetne valaki büszke a tehetségére, a sikereire – vagy akár arra, hogy megtalálta a város legjobb franciakrémesét? És miért ne reklámozhatná magát?
Jante törvénye azért mégis elgondolkodtatott. Ha mást nem is, annyit talán érdemes eltanulnunk belőle, hogy nem muszáj minden pillanatban bizonyítanunk, mennyire különlegesek vagyunk. Már ez is milyen megnyugtató.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!