Kedves Dorka, szerencsére a lányomékkal igazán jó viszonyban vagyunk, hetente kétszer én megyek az unokákért az iskolába és kísérem őket haza vagy különórákra, járunk közösen nyaralni is. A lányom igazán csodálatos anyuka! Sokat törődik a gyerekekkel, végtelenül melegszívű.
Viszont rendkívül önkritikus, állandóan azt kutatja, hogy lehetne még jobb szülő.
Podcastokat hallgat, könyveket olvas gyereknevelés témában, és a férjének, a barátnőinek és nekem is mondja és mondja, miket talál, miket rontott és ront el. Igyekszik „elég jó” anyaságra törekedni, erről a témáról is sokat tud már, de nem csökken a mardosó bűntudata. Nagyon szeretnék segíteni rajta! Hogy tudnám neki bizonyítani, mennyire csodálatos édesanya?
A belső kritikusod árthat neked
A belső kritikussal nem születünk, évek-évtizedek során válik belsővé a külvilág – szülők, tanárok, kortárs csoport – bíráló, méricskélő hangja. Ami egy ideig előrevisz és segít – hiszen a kritika mederben tart és irányt mutat –, az válik csapdává: a folyamatos önmonitorozás önpusztítássá fajulhat.
Ezt tudja tetézni a csapból is folyó, önvizsgálatra késztető, hétköznapi pszichológiai tartalom, így a társadalmi trend is hozzájárul egyfajta mértéktelenséghez és annak fenntartásához. Mindig lesz még egy szakértő, aki másképp csinálná, még egy kutatás, ami új szempontot hoz, még egy lista arról, hogyan lehetne még tudatosabb szülőnek lenni. Mintha a rendszeres fogápolás a napi három fogmosás helyett napi háromórás fogmosásra szoktatna, amitől a fogunk valóban lehet fehérebb, de közben az ínyünket teljesen tönkretesszük.
Egy idő után hozzászokunk ehhez a működéshez, nem bírunk leállni. Az egyén csinálja, de a környezet is fenntartja a viselkedést.
A szülői önfejlesztés egyfajta játszmává válik: az illető hangot ad annak, hogy nem elégedett önmagával, és bár nem tudatosan, de várja – és akár el is várja –, hogy a külvilág kórusa pozitív visszacsatolással kiabálja túl és így halkítsa el a belső kritikust. Ideig-óráig valóban csitul a vívódás, de kívülről nem lehet lecsavarni a belső mardosót, így az újra fog támadni.
Ha állandóan azt keressük, mit csinálhatnánk jobban, lassan elveszítjük annak képességét, hogy észrevegyük, mi az, amit már jól csinálunk. Tehát nem ott van a megoldás, hogy tovább kutatunk a hibák terén, hanem hogy új dimenziót keresünk: a belső kritikussal vesszük föl a harcot. A csatákat természetesen csak az tudja megvívni, akinek a sajátja, de kívülről is lehet segíteni.
Viszont nem a megszokott módon! Nem azzal, hogy továbbra is hallgatjuk a „rossz anya vagyok” lemezt. Lehet nem durván, de határozottan leállni a cáfolással, és helyette kérdezni. A „jaj, hogy mondhatsz ilyet, olyan csodálatos anyuka vagy!” helyett „úgy hallom, bűntudatod van, tehát szeretnél az értékrendednek jobban megfelelni.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!