A Bükk mellett nőttem fel, Diósgyőrben. Borsodot ismerem, mint a tenyeremet. A nagymamám által megismertem Zemplént. A férjem által a Mecsek lankáit, az Ormánság falvait. A családommal a Pilist, ahol élünk. Saját jogon a Balaton-felvidéket. Aztán jött egy év, amit az Atlanti-óceánnál tölthettem, egy kopár, káprázatos szigeten. Ha úgy alakul, gondoltam akkor, nekem elég, ha a hátralévő életemet ezen a fekete homokos óceánparton tölthetem, és törött kagylókat, markomba illő köveket keresgélhetek szabadidőmben.
Végül nem maradtunk az óceán partján, itthon élünk.
Szeretett barátnőm elvitt magával a nyáron Zalába. Nekem eddig kimaradt Zala.
Ti tudtátok, hogy a göcseji dombság egy zöld oázis?! A falu, ahol három napot tölthettem, egyik utcája felfut egy dombra, a kertek vége azonban már völgyben van, mélyén megül akár a nád, a bozót, de
a legtöbb völgyhát, dombhát, takaros gabonatábla. A falu másik utcája is felfelé fut, egy dimbre, sétálunk, járkálunk, egy kis dimbre, hopp, egy újabb kis domb.
Zalában található a legtöbb aprófalu: a falvak többségének nincs saját óvodája, általánosa, könyvtára, és sok ház kétségbeejtő állapotban van. Nem szeretném romanticizálni az állapotokat. Szegénység uralkodik.
Bármerre indultam, mesébe illő szépségű tájak fogadtak. A milejszegi tó hatalmas zápor után, ahogyan párolog a felszíne, ahogy a tópart buja növényzete, a hatalmas fák levelei smaragdként csillognak a visszatérő napfényben, és egyedül gázolhatok bele a vízbe.
Alig vártam, hogy elszabadulhassak a munkám, a laptopom elől: fel-le futkostam a dimbeken-dombokon, háton fekve néztem a felhőket, szedret szedtem erdő szélén, és csigákat idéző tempómtól röhögőgörcsöt kaptak az aljnövényzetben pihegő őzek. Felkaptattam a falu egyik temetőjébe is. Az ott nyugvók elé is csodálatos panoráma tárul.
Szeretek régi síremlékek között bolyongani, szembenézni saját halandóságommal: ahogy ott bolyongok, egy új sírra leszek figyelmes: fakereszt, skandinávnak tűnő névvel. Odin. Egy hosszú élet végállomása. Síremlék, egy egyszer kétméteres, sötétre pácolt fadeszkákkal határolt kis terület, amelyben nem termőföld, nem mécsesek, nem örökzöldek, hanem gyönyörű tengerparti kövek és kagylók hevernek, mint a tengerparton.
Kollázs a fejfánál, törött kagylók, színes üveg- és tükörszilánkok verik vissza róla a napfényt.
Guggolok Odin síremléke előtt, és áhítattal veszem kézbe a csodálatos darabokat. Alkudozom fejben az elhunyttal: ha legközelebb hozok a kürtkagyló helyett egy márványos csigát, ezt az egyet elvihetem-e? Úgy sóvárgok utána, mint egy gyerek. Végül persze nem hozom el, csak tornyot építek, sima kőre cifrát, tetejébe csavart kagylót, ahogy az óceán partján oly sokszor. Ahogyan valószínűleg az itt nyugvó is tette minden alkalommal szeretett tengerpartján.
Másnap új útvonalon futok, és megtalálom a kis parasztházat, elhagyatottan. A ház tornácának oszlopait ugyanolyan motívumok díszítik, mint a síremléket: kagylók, kavicsok és üvegdarabok, tükörszilánkok indaként tekeredő mintája, virágalakot öltő, színpompás mozaik töri meg a vakítóan mészfehér oszlopok felületét.
Ki tudom silabizálni a postaládán az elmosódóban lévő nevet. Odin élt itt. Ezért szeretem a falvakat. Elképzelem az idős embert, aki tán nyugdíjasként költözött ebbe az isten háta mögötti magyar faluba, ahol télen megül a füst, a völgyben és a korán sötétedő utcákon egy lélek sem jár.
Nyáron maga az édenkert. Elképzelem, ahogy megtalálta itt azt, amit a tenger közelsége tudott nyújtani, elképzelem, hogyan fürdött a tó édes vizében a sós hullámfürdő helyett, elképzelem, hogy szeretett kisétálni a kert végébe, és belátni hegyet-völgyet. Mivel hosszú élet adatott neki, elképzelem, hogy sokat töprengett, hol szeretné tölteni végső pihenését. Itthon vagy otthon.
Talán a távoli tenger otthonos zúgását is képes meghallani az itt hömpölygő csendben.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!