Az utcánk végében az utolsó udvar volt a fehér ház. A barátnőm és a szülei, Anyu és Apu háza. Ahol minden ugyanúgy állt, sose változott. Ha Anyu megtudta, hogy elmozdult valami a helyéről, méregbe gurult. Kitapogatta a seprű nyelét a verandán, kézbe vette, és hadonászott. Anyu kerülte a napsütést, ha vakított.
Olyankor begyulladt a szeme, és duzzadt, csipás seb ült a szemöldökén. Ő a telet szerette, a ködöt. Amikor korán lemegy a nap, és a világ élőlényei koromsötétben kénytelenek boldogulni. Apu és Anyu vak volt. Úgy éltek a barátnőm szülei, ahogy senki más a falunkban. Mozdulatlan tárgyakkal, mindennap ugyanúgy. Mert ha elmozdulna valami, nekimennek. Abba belehalhatnak, ismételgette a barátnőm. Így mondta, a mennyországban végezzük, mint a Vak Koldus.
Anyu mindennap sütött, főzött. Télen-nyáron, bármilyen idő volt, kijárt a verandára a kenyeres kosarakért, ott kelt meg a tésztája a kockás konyharuha alatt a régi kredencen. Néha egerek mászkáltak a liszteszsákon, Anyu nem látta őket, de azonnal kiszagolta. Dühös lett. Jött a partvissal, hogy fejbe vágja az egyiket, de százan voltak. Amikor aztán egyszer nekiment a falnak, és betört a homloka, többé nem bántotta őket. Anyu megszelídült. Másnap már nevetett. Két énje volt, a vak, sötét és a meleg, a forróanyu.
Ez volt a mi életünk. Kibírni a fájdalmat némán, és örömködni a legkisebb szerencsén.
A barátnőmék hárman voltak testvérek, szívesen jártam át hozzájuk. Mi otthon egész nyáron paradicsomot szedtünk, nem csoda, hogy átszökdöstem. Vasárnap délutánonként Anyu teát főzött nekünk mézzel. Engem is leültetett magához a morzsás asztal mellé, megfogdosott, körbeszagolt, majd behúzott az ölébe. Mesélt. A kőlevest, az Ólomkatonát, A sót és a királylányokat.
Mikor hetedikesek lettünk, megváltozott minden. A barátnőm valahogy más lett. Arról álmodozott, hogy mi ketten elhagyjuk ezt a nyamvadt, poros szigetfalut. A városba megyünk, a nagyvilágba. Egy másik életet élni, ahol van metró, aluljáró. Mozgólépcső. Lakópark, stadion, pláza.
A barátnőm olyan volt, mint egy bő női ruha, az álma teljesen beborított, betakart, benne éltem, rám szabták. Egy nyári napon elengedtek a szüleink Pestre. Komppal mentünk át a vasútállomásra. A révész barackot nyomott a fejünkre, mert nem engedtük, hogy fogdosson és puszilgasson. Rávertünk a kezére. Jártuk a boltokat, vásároltunk, kávéházban pezsgőt ittunk, és nyomultunk a plázába parfümöket szagolni.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!