Kétszer kellett elhalasztanom a beszélgetésünk időpontját, amit végtelen nagyvonalúsággal és derűvel kezeltél. Valahogy úgy, mint Myrkvi, a bölcs, erdei remete A harmadik ég című regényedben. Jól sejtem, hogy közel állnak hozzád a keleti filozófiák?
Éppen az elmúlt hónapokban kezdtem ismerkedni a klasszikus távol-keleti irodalom magyarul elérhető darabjaival, mostanában egyre jobban vonz a bennük megfogalmazott csendes szemlélődés. Bár a klasszika-filológiának köszönhetően több időt töltök az európai ókorban, egy barátom, a keleti tanok nagy ismerője gyengébb pillanataimban gyakran a fejemre koppint a zen és taoista bölcsességekkel. Lebilincselő világ ez is – nem az enyém, de sokat elhozok belőle.
A harmadik ég Török Ábel második műve
Emellett bizantinológus is vagy (a Bizánci Birodalommal foglalkozó tudós – a szerk.), és nemcsak regényíróként, hanem műfordítóként is tevékenykedsz.
Most éppen egy 13–14. században íródott, csaknem tízezer soros verses krónika magyar fordításán dolgozom. Ezt a különös világot áthatja a nosztalgia egy letűnt, idilli kor után, amikor még minden nemesebb és dicsőségesebb volt.
Középgörög nyelven íródott, ami gyakorlatilag számos újgörögbe hajló elváltozással tarkított ógörög, és közben rengeteg ófrancia kifejezés keveredik bele. Lenyűgözően sokszínű szöveg, az eltérő nyelvi rétegek visszaadása pedig különösen izgalmas fordítói feladat.
Ógörög, ófrancia – ritka ősi nyelvek!
A francia családi örökség, apai ágon hagyomány, hogy mindenki beszéli, így nekem is ez volt az első idegen nyelvem. Ógörögül és latinul az egyetemen tanultam meg. Eredetileg elméleti nyelvészettel szerettem volna foglalkozni, de ebből önálló alapszak nem indult az ELTE-n, ezért felkerestem Nádasdy Ádám tanár urat, hogy tanácsot kérjek tőle az ügyben.
Végtelenül kedvesen fogadott, több órát rászánt az idejéből arra, hogy felvázolja a lehetséges irányokat, és végül azt javasolta, próbáljam meg a klasszika-filológiát. Így jutottam el az ógöröghöz, és ezért nagyon hálás vagyok neki.
Gyönyörű, költői nyelvet használsz a regényedben: „könnycseppen csillanó fényben rejtőzik a világvége, félénk lány piros arcán.” Versekkel indultál?
Kamaszkoromban próbálkoztam velük, de prózában mindig otthonosabban mozogtam. Mindenesetre nagyon tudatosan felépített nyelv az, ami a regényben megjelenik: A harmadik eget még tizenhét éves koromban írtam, az utána következő években pedig sokat dolgoztam rajta, hogy elérje a mai formáját.
De ha már a verseket említed, mostanában egyre jobban izgat a két műfaj keveredése.
A prózának is van nagyon erős, érzékelhető ritmusa, és ha erre – akár olvasóként is – odafigyel az ember, az remek játékokat szül.
Elzárt, világ végi kis faluba helyezted a szereplőidet, és egy varázslatokkal teli, gyönyörű szerelmi történetet beszélsz el. Nekem azonnal eszembe juttatta Gabriel García Márquez Száz év magány című regényét.
Hatalmas mű, rám is nagy hatással volt, bár a könyvre csak közvetetten. Sok latin-amerikai szerzőt olvastam akkoriban, amikor A harmadik ég készült, de a keletkezésében talán még fontosabb szerepet játszott a norvégiai környezet. A könyvet még ott írtam cserediákkoromban: egy éven át egy szigeten laktam, a háztól alig egy utcára terült el egy erdő, az ablakomból minden reggel és este a tengerre láttam.
Miért éppen Norvégiát választottad?
Elsősorban a nyelv miatt. Kevesen beszélik, gondoltam, talán tudok majd kezdeni vele valamit a későbbiekben. Végül is bevált a számításom, mert gimnázium után a norvégnak köszönhetően kezdtem el műfordítással foglalkozni. És egyébként is vonzott a vad, északi táj.
Soha nem hallott neveket használsz: Dómar, Katla, Myrkvi, Sula, Rúben, Fimafeng… Norvég nevek?
Óészakiak. Nem akartam viking neveket adni, dallamosabbakat kerestem, és igyekeztem odafigyelni a jelentésükre is. A régi északot nagyon vonzónak találom: van benne valami nyers báj. Nem az a kifinomult, játékos műveltség jellemzi őket, mint az ókori görögöket, és nem is az a szigorú, fegyelmezett rend, mint a rómaiakat.
Inkább valamiféle szépséges nyerseség, ami közben mégsem barbár, hiszen olyan gyönyörű költeményeket írtak, hogy megremeg tőlük a föld. A mai norvég nyelv is őrzi ezeket a kincseket.
A regény végén megköszönöd a szüleidnek, hogy olyan világot építettek neked és a testvéreidnek, amilyet te is igyekeztél építeni a regényben.
Kecskemét kertvárosában nőttünk fel a testvéreimmel, nyugodt környezetben. Nagy szeretet és gondoskodás vett körül minket, a szüleim sokat dolgoztak azért, hogy jó legyen nekünk, rengeteg odafigyelést és támogatást kaptunk tőlük.
Az olvasás szeretetét is egyértelműen otthonról hozom, tele volt a ház könyvekkel. Édesanyám logopédus és nagyszerű fejlesztő pedagógus, a magyar nyelv és a nyelvi játékok szeretete tőle ered, édesapám pedig rendkívül széles érdeklődésű építészmérnök, az idegen nyelvek és kultúrák iránti vonzalmat ő oltotta belénk.
A regényed úgy kezdődik, mint egy eredetmonda: „A világnak rengeteg vége van.” Olyan világot építesz, amelyben mindennek rendje van, és a bűn elnyeri méltó büntetését. Sajnos a valóság nem ilyen szép.
Szerintem nagyon szép tud lenni. A szerény, mindennapi szépségek itt vannak körülöttünk, csak néha nehezebb felfigyelni rájuk. Az én regényemben nincsenek nagy történések: az apró érintésekben, félmondatokban, összenézésekben benne van az egész világ.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!