A beszélgetés előtt egy nappal én is megnéztem a Monspart-ház című lakásszínházi előadást, ahol a két főszereplő, Péterfy Bori és Gyabronka József az egykor itt élő Monspart Sarolta tájfutót és Feledy Péter televíziós személyiséget alakítja. Kísérteties, megható és felemelő végigkövetni ennek a két embernek a közös életét – egykori saját nappalijukban. A darab egyik szerzőjével, a Monspart–Feledy házaspár menyével, Durica Katarinával a dolgozószobában beszélgettünk.
Milyen érzés belépni ide?
Mindig más. Most már a lakás is kicsit másképp van berendezve, kialakítva. Egyre inkább színházi szemmel nézem: hogyan vannak elhelyezve a székek a nappaliban, hányan jönnek este… Nem mindegy, hogy harmincan, harmincketten vagy huszonnyolcan lesznek. De közben ha Budapestre jövünk, akkor itt lakunk, ebben a lakásban. Most a könyvhétre érkeztem, az új regényemet, az Üveghattyút mutatjuk be.
Ebben a pár napban, míg a budapesti ügyeimet intézem, itt alszom, és Saciék tárgyait használom a hétköznapokban: a hajszárítót, a fésűt, a bögrét, a vízforralót… mindent.
Ez akár könnyű is lehet – de nehéz is. Neked milyen?
Hullámzó. Az elején nagyon megérintett, most már egyfajta folyamatosságot látok benne: itt vannak ezek a tárgyak, amelyek most már a mi életünk részei.
Emlékszel, amikor először lépted át a küszöböt?
Abszolút. Botonddal először jöttünk fel, hogy bemutasson a szüleinek. Amikor megismerkedtem a leendő férjemmel, beírtam a nevét a keresőbe, és elsőként Saci fényképe jött fel, egy Blikk-címmel: „A szexet csak a temető kapujában lehet abbahagyni.” A barátnőimmel még a kollégiumi szobában, asztali számítógép előtt néztük, és csak kérdezgettük egymást: tényleg ő az anyja?
Aztán amikor feljöttem erre az első ismerkedésre, kiderült, hogy valóban izgalmas személyiségek. Saci egyáltalán nem volt klasszikus anyós, vagy olyan, egyke fiút nevelő édesanya, aki rátelepszik a gyereke életére. Ahogy az élet minden területén, ebben is teljesen más volt: klisémentes, laza. Éppen sietett valahová, és úgy volt vele, hogy Botond most felhozza a barátnőjét bemutatni, rendben, de neki meg dolga van, siet.
Tasnádi István, Durica Katarina, Feledy Botond, Péterfy Bori és Gyabronka József (Forrás: Kőnig Lilla)
És Péter?
Úriember volt. Leült beszélgetni, feltette a rendes, komoly kérdéseket. Szóba kerültek a közéleti dolgok, a családi háttér, a szülők, ilyesmik. Mindenhez volt egy jó története. Bárhol forgatott, minden helyszínhez kapcsolódott valami emléke. Mindenhez tudott kapcsolni egy sztorit.
Mit kaptál tőlük – a fiukon kívül?
Egy öntörvényű nagymamát a gyerekeimnek. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, hogy őrült nagy szerencsém volt Sacival mint anyóssal. Annyira laza nő volt, annyira a saját feje után ment, semmiféle társadalmi elvárás vagy norma nem érdekelte igazán. Persze voltak olyan időszakok is a közös életünkben, hogy pont ez bosszantott benne, pont emiatt volt nehéz a kettőnk kapcsolata, hogy egy centit sem engedett a saját igazából, és nem alkalmazkodott senkihez.
Volt olyan, amikor ezen meghökkentél?
Persze. Számukra a munka, a társadalmi feladatok mindent felülírtak. Az unokák hátrébb sorolódtak, a közös nagycsaládi programok, az ünnepek is. Ez sokszor fájdalmas tapasztalat volt, főleg amikor a kisgyerekes létben jól jött volna a segítség. Vagy amikor az esküvőnkön mindenki evett-ivott, ünnepelt, Saci viszont egyszer csak megjegyezte, hogy ez a nagy lakoma amúgy nem az ő világa. Aztán este szépen kisomfordált volna, de néhányan marasztalták. Ő meg csak nézett: „Miért ne mehetnék? Nem én vagyok itt a lényeg. Én már unom.”
És tényleg lelépett. Emlékszem, ez akkor nagyon pozitív benyomást tett rám. Én egy felvidéki kisvárosból származom, a mi családunkban az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Elindult bennem valami, hogy úristen, ilyet is lehet? Lehet így is élni? Elsősorban erre a fajta lazaságra tanított. De nem csak engem, mindenkit maga körül.
Pétert akkor ismertem meg, amikor már nyugdíjban volt, így az aktív televíziós éveit nem láttam. Azt viszont igen, hogyan gondolkodik. Például amikor nézte a Híradót, és elemezte az anyagokat. Egy idő után nagyon bosszantotta, mivé lett a közszolgálatiság. Közben minden érdekelte. Itt van ez a rengeteg könyv. Külön polc a második világháborúnak, külön az ’56-os témáknak, külön a szépirodalomnak.
Mindent gyűjtött, minden érdekelte. És mindent kijegyzetelt. Ha leveszek egy könyvet a polcról, szinte biztos, hogy tele van megjegyzésekkel. Volt benne valami muzeológusi, archiválói szemlélet. Mindent rendszerezett, kategorizált, eltett az utókornak. Ez a nyitottság és ez a szakmai alaposság nagyon meghatározó volt nála. Az is, hogy ha valakivel találkozni készült, akkor előtte felkészült. Nem rutinból dolgozott, hanem mindig a nulláról indult.
(Forrás: Kőnig Lilla)
Nagyon megviselte a felesége halála. Be is gubózott utána.
Bármennyire drámaian hangzik, nagyon szépen fogalmazta meg az utolsó napjaiban: igen jó élete volt. Szakmailag kiteljesedett, megtalálta a szerelmet, rengeteget utazott, jó helyen élt, jelen volt a történelem sűrűjében. Az utolsó években egészségügyi problémái voltak. Folyamatosan orvoshoz kellett járnia: hétfőn ide, kedden oda, szerdán egy másik vizsgálatra.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!