Nem volt az olyan régen, csak az eggyel korábbi századvégen, hogy a pesti polgár, ha nyaranta friss levegőre és üdítő zöldre vágyott, felpakolta a háztartását, és gyerekestül-cselédestül átköltözött a nyaralóba. Eleinte ehhez elég volt átkelnie a Dunán, hiszen a Gellérthegy adott helyet a tehetősebbek villáinak. N. Kósa Judit cikke.
Eleinte csak a legmerészebbek és a világ zajától leginkább elvonulni vágyók választották nyaralóépítésre a Balaton partját, ahol tengernyi nádon kellett átlábalni, míg a természet imádója végre kiért a nyílt vízig.
Persze ott volt Füred, ott volt Siófok, és feltűnt a térképen még néhány másik pötty is, jelezve, hogy ott villák és panziók sorakoznak a parton, bizonyára van templom, kaszinó, kávéház és egy jobb étterem, a falusiak pedig akár házhoz is viszik a tejet, a tojást, a zöldséget és a húst.
De ha valaki annyira odavolt a térdtől nyakig zárt úszótrikókban való fürdőzésért, hát egyszerűbb volt elutaznia Abbáziába, és ott bérelni egy kényelmes szobát ezért az élményért. Vagy a korszak népszerű fürdővárosait kereste fel, ahol egyáltalán nem biztos, hogy valóban fürdött is.
Kastélytól a Luli-lakig
Radikális fordulat mindebben csak akkor következett be, amikor a trianoni döntés lenyeste a tengeri üdülőhelyeket Magyarországról, majd pedig a devizavásárlás korlátozása és a környező államok morcossága is elvette a magyarok kedvét attól, hogy ne a maradék kilencvenháromezer négyzetkilométeren keressék a nyaralás, a strandolás és a kedélyes kikapcsolódás lehetőségeit. Ekkor jött csak el igazán a Dunakanyar és a Balaton ideje.
Egyszer csak szaporodni kezdtek a nyári lakok, amelyek igyekeztek átvenni a paraszti építészet praktikumát. A félhomályos belső bent tartotta a tavasz hűvösét, a tornác vagy terasz szellős üldögélőhelyet kínált, a kertben pedig százféle virág díszlett, de jutott hely a babnak, borsónak, paradicsompalántáknak is. A házikók aztán pont úgy személyre szabott nevet kaptak, mint az akkoriban Babává, Médyvé, Lulivá avanzsált Margitok, Máriák és Ilonák: ez volt a tréfásan gügyögő ilyen-olyan „lak”-ok kora.
Hangulatjavító intézkedések
A spontán fejlődést alaposan felgyorsította a harmincas évek parcellázási hevülete is. Ezt egyrészről a tőke gerjesztette, amely meglátta a fantáziát a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan, sokszor egyházi tulajdonban lévő, vízközeli földdarabokban; másrészről ráerősített az állam, amely javítani szerette volna az – elsősorban keresztény – középosztály hangulatát. Az eredmény rengeteg új nyaralótelep lett, amelyek telkeit részletre, sokszor alkalmazotti hitelek segítségével vásárolták meg a családok.
Spártai körülmények
Nagy vesződség persze nem lehetett e házak megtervezésével, hiszen kizárólag az aprócska lakótereket kellett felosztani bennük. A frissen parcellázott üdülőtelepeken legjobb esetben is csak villany volt; vizet néhány artézi kútból, a telken belül pedig az ásott kútból lehetett nyerni – de ez utóbbi használatát erősen korlátozta, hogy méterekre volt csak tőle az árnyékszék.
Ez is érdekelhet: A villáktól a szocmodern nosztalgiáig – Fotóprojekt a szezonon kívüli Balatonról
Ezek a spártai körülmények aligha zavartak bárkit is, amíg nyaranta néhány hétig kellett lavórban mosdani és mosni, messziről cipelt vízzel főzni. A második világháború és az utána következő időszak azonban rengeteg családot huzamos időre a bungalókba száműzött – és sokszor még örülhettek is, hogy nem nagyobb villa jutott nekik osztályrészül, mert azokat rutinszerűen elkobozta az állam, úgymond a dolgozók üdültetésére.
Nyerészkedés a szocializmusban
A történelem azonban néha tényleg ismétli önmagát. Egy emberöltővel az első nagy parcellázási roham után a konszolidációra törekvő Kádár-rendszer jóléti intézkedéseinek sorában hamar feltűnt az ígéret, hogy némi pénzzel bárki szert tehet személyi tulajdonú hétvégi telekre. Ismét megélénkült a magánforgalom, akinek telt rá, üres telket vagy régebbi házat vett a Balatonnál.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!