Sági-Balogh Anett tizenhét évesen vett egy nagy szekrényt. De nem ruhákkal töltötte meg, hanem fakanállal, ágyneművel, bögrekészlettel, mindenféle használati tárggyal. Már tizenéves korától saját otthonról ábrándozott, ahhoz gyűjtögette az eszközöket; karácsonyra és születésnapra is mindig olyasmit kért, amit majd magával vihet a felnőtt életébe. Dorogon laktak.
Huszonegy évesen már egy német multinál dolgozott, amikor hitelből végre vehetett egy felújításra szoruló házat Adonyban. Az édesapjával építették újjá. Két évig mindent alárendeltek a célnak. Anett a munkából is a házhoz sietett, és gyakran este tízig talicskáztak, lapátoltak.
De a beköltözés előtt egy hétvégén a hősugárzó, amellyel a frissen glettelt sarkot szárították, meghibásodott, leállt a ventilátor, és a gép közben izzani kezdett. Mire észrevették, füstölt a ház, a forróságtól a műanyag ablakok is eldeformálódtak.
– Mindenünk odalett. Leperegtek előttem az elmúlt évek, a jövőért feláldozott nyaralások, a megvalósítatlan fiatalkori élmények – idézi fel Anett. – Ekkor láttam apukámat először sírni. Letöröltem arcáról a könnyeket, és azt mondtam neki, ő nem sírhat, mert belőle merítek erőt. Apukám felállt, azt mondta, rendben van, és nekikezdtünk újra.
De valami közben elveszett bennem, és később engedtem, hogy az életem máshova sodorjon, így végül sosem laktam abban a házban úgy, ahogy korábban elképzeltem. Viszont megtanultam, hogy a jó dolgokkal nem szabad várni, nem szabad a szép új asztalterítőt különleges alkalmakra őrizgetni. Mert nem tudhatjuk, az élet meddig tart.
Utazás, szerelem
– Az élet önmagában is egy nagy utazás, de a férjemmel a miénk tizennégy éve, egy romantikus római városnézéssel vette kezdetét, és abban a pillanatban rabul ejtett a szerelem. Szerelem a társam iránt, szerelem az utazás iránt – folytatja Anett. Hirtelen be akarta pótolni a kiesett éveket: megmászta a Vezúvot, átsétált az északi sarkkör bűvös vonalán, evett hangyát Kambodzsában, és tizennyolc ország templomában imádkozott.
Négy éve viszont valami váratlan történt. – Anyukámmal és a kislányommal repültem a Seychelle-szigetekre. Amikor a szálloda felé tartottunk, megláttam azt a bizonyos paradicsomot.
Trópusi karácsony
A szivárvány minden színében pompázó természetet, a kék és zöld összes árnyalatában tündöklő óceánt. Tudtam, hogy ezt meg akarom mutatni a férjemnek. De éreztem azt is, hogy ennél komolyabb változás zajlik bennem: én szeretnék ideköltözni.
Amikor hazamentünk, a reggeli kávé közben elmeséltem a férjemnek, aki elmosolyodott, és annyit mondott: „Mindig álmodozó típus voltál.” Erre rávágtam, hogy igaza van, de addig bármiről is álmodtam, bármiért is küzdöttem, az mind megvalósult.
Miután hosszú hónapokon át újra és újra felhozta a témát, a családja megértette, hogy komolyan gondolja a költözést. A tartózkodási engedélyhez saját ingatlanhoz kellett jutniuk, de Anették szembesültek a trópusi bürokráciával, amelynek a falai magasabbak a pálmafáknál.
Végül két sűrű év után, 2024 júliusában felszálltak a gépre, amely elrepítette őket az Indiai-óceán közepére, a Seychelle-szigetek legnagyobbikára, Mahéra.
Mezítlábas gyerekkor
Anett magán is megfigyelhette azt az országváltással járó érzelmi hullámvasutat, amelyről még a költözés előtt olvasott. Az első évben rózsaszín ködben úszott, mindent érdekesnek, elbűvölően újnak talált. Utána viszont rátört a kijózanodás magánya, és enyhe depresszió jeleit érezte. Előfordult, hogy bezárkózott a szobába, és egész nap csak sírt. A kínzó honvágy mellett gyorsan szembesült azzal, hogy külföldiként minden akadály kétszer akkora. A helyiek vendégszeretete, kezdeti nyitottsága megszűnt, amint kiderült, hogy turistából állandó lakossá vált.
Kapcsolódó: Sokszínűség, hagyomány, rugalmasság – Szerelmem, India
– Ezeket a hullámokat persze a család többi tagja is megélte, a legnehezebb mégsem az volt, amikor a férjemmel mindketten a gödör alján ültünk. Hanem amikor az egyikünk már éppen jobban érezte magát, és a másik visszarántotta a mélybe – magyarázza Anett. Végül bekövetkezett az elfogadás kiegyensúlyozottabb, békésebb időszaka. Azóta úgy érzik, nem maradnak ott örökre, viszont néhány évig még mindenképpen megadnák a kislányuknak azokat az élményeket, amelyekkel a Seychelle-szigeteken napról napra gazdagodik.
Lilien a helyi francia iskolába jár
– A kilencéves Lilien a szőke hajával és fehér bőrével kitűnik az iskolában, mégis a közösség aktív része. Büszkék vagyunk rá. Példamutató szorgalmával osztályelső, három nyelven tanul, szívesen forgatja a francia lexikont, miközben a pálmafák alatt is büszkén őrzi a magyar hagyományokat.
Az ő szabadsága a legnagyobb visszaigazolás számunkra – mondja Anett. – Itt eltűntek a reggeli kiabálások, rohanások, néha olyan gyorsan elkészülünk, hogy még kártyázunk is egyet suli előtt.
A kalandjairól Mrs. Chilli – Seychelles’ insider néven a közösségi médiában is beszámol. Például hogy egy vízesésnél látott Seychelle-szigeteki farkaskígyót: belepottyant a vízbe, majd villámgyorsan kikúszott a partra, és a trópusi pálma levelén napozott.
Utána megmart egy közelben ücsörgő turistát. (Szerencsére arrafelé nincsenek mérges kígyók.) A családdal beneveztek egy homokhóember-építő versenyre, tavaly pedig testközelből követhették végig a választások napját, amelyen tilos volt az alkoholfogyasztás, hogy mindenki tiszta tudattal szavazhasson.
Három pici lélek
Seychelles parányi szigetország; amikor Anették megérkeztek, a titkárnőt, a banki ügyintézőt, a szakácsot, minden munkakört beleértve összesen nyolcvanhárom meghirdetett állás volt.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!