Izland nem csak földrajzilag külön világ. Már az emberek neve is máshogy őrzi az emlékezetet. Nem egy régi családnév vonul végig nemzedékeken, hanem többnyire az apa, olykor az anya keresztneve alakul át a gyermek nevének második felévé: a -son azt jelenti, valakinek a fia, a -dóttir pedig azt, valakinek a lánya, mondjuk a Jón esetében Jónsson és Jónsdóttir.
Az izlandi az egyik legarchaikusabb skandináv nyelv, amely mind a mai napig sokat megőrzött az óészaki nyelvtanból. Ebben az egyes szám és a többes szám mellett volt olyan is, hogy kettes szám, amikor a beszélők pontosan ketten voltak. Érdekes logika. A modern izlandiban ez már inkább nyelvtörténeti örökségként, nyomokban él tovább.
Az izlandi sagák őrizték meg Leif Erikssonnak, Vörös Erik fiának az emlékét. Vörös Erik volt az a híres viking kalandor, aki először alapított települést Grönlandon. (Erik speciális viking humorának megnyilvánulása, hogy az örökké fagyos Grönlandot „zöld földnek” nevezte el, hogy vonzóbbá tegye a honfitársai számára, akik a délebbre fekvő, vegetációban gazdag Izlandot hagyták ott, ami „jégföldet” jelent.)
Az ő fia – Eriks-son, ugyebár – volt Leif, aki Grönland felől nyugatnak indult, és Kolumbusz előtt mintegy ötszáz évvel eljutott Észak-Amerika partvidékére. A területnek a Vinland nevet adta, ami azt jelenti, hogy borvidék. Érdekes. Izland tehát nemcsak elszigetelt végpont valahol a világ peremén, hanem kontinensek közötti átjáró, ami mindig is megragadta mind az ó-, mind az újvilág politikusainak a fantáziáját.
Kint is vagyunk, bent is vagyunk
Földrajzilag Európához tartozik Izland, mégsem tagja az Európai Uniónak. Ez sokáig így volt természetes. A mintegy négyszázezer lakosú ország különállása összefonódik a nemzeti önképével. A sziget lakói mind a mai napig a vikingek örököseiként gondolnak magukra; parlamentjük, az Alþingi eredete a 10. századig nyúlik vissza, és a dán uralom után 1944-ben, Þingvellirben kiáltották ki a teljes függetlenséget.
A függetlenség itt nem tankönyvi fejezet, hanem élő emlékezet. Most mégis olyasmi történik, ami néhány éve még nehezen lett volna elképzelhető. Izland idén augusztus 29-én népszavazást tart arról, hogy újrakezdje-e az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat. Nem arról döntenek, hogy másnap belépnek-e az EU-ba, hanem arról, hogy érdemes-e újra tárgyalóasztalhoz ülni.
Ez is érdekelhet: Izlandi utazás – Magyar pénztárcával a világ egyik legdrágább országában?
A kérdés ugyanis nem előzmények nélkül való. Izland a 2008-as pénzügyi összeomlása után, 2009-ben egyszer már kérte felvételét az EU-ba. A tárgyalások meg is indultak, de 2013-ban, egy euroszkeptikusabb kormány idején leálltak.
Közben az ország egyáltalán nem szakadt el a kontinenstől: az Európai Gazdasági Térség révén része az egységes piacnak, a schengeni övezethez is kapcsolódik, sok uniós szabályt átvesz, de mivel nem tagállam, a döntéshozatalban nem vesz részt. Az EU-párti érvelés egyik legerősebb mondata ezért pontosan az, hogy „ha sok szabály már amúgy is vonatkozik ránk, miért ne szóljunk inkább mi is bele?”.
Az uniós tagsággal önmagában nem sok minden változna, a mozgás szabadsága ráadásul részben már ma is valóság. A csatlakozás sokkal inkább arról szólna, hogy az ország belülről vagy kívülről viszonyuljon-e
azokhoz az európai szabályokhoz, amelyek amúgy is hatnak rá.
Gazdaság hot dogban mérve
A mostani vitának van egy nagyon fontos biztonsági és geopolitikai vonzata is. Vagy másképpen fogalmazva, a helyzet bizonytalanabbá vált Izland körül. Donald Trump amerikai elnök újra és újra Grönland megszerzéséről beszél, és az észak-atlanti térség egy távoli, jeges vidéke hirtelen a nagyhatalmak játszóterévé lett.
Az izlandiakat különösen érzékenyen érintette, amikor Trump a megszólalásaiban Grönlandot és Izlandot összekeverte. Egy kis országnak, amely évszázadok óta saját nevéért, nyelvéért, tengeréért és önrendelkezéséért küzd, egy ilyen nyelvbotlásnak óriási jelentősége van (Budapest-Bukarest, ugyebár.) Biztonsága érdekében tehát nem véletlen, hogy a szigetország fontolóra veszi az uniós csatlakozás lehetőségét.
Ám létezik egy ügy, amelyen Izlandon minden európai érv megakad: a hal. Pontosabban a halászat. A modern jólét nagy részben a halászatra, a halfeldolgozásra, valamint a geotermikus és vízenergiára, az alumíniumiparra és a turizmusra épül. Az 1958 és 1976 közötti tőkehalháborúkban Izland az Egyesült Királysággal szemben harcolta ki halászati övezetének kiterjesztését. A kétszáz tengeri mérföldes határ nemcsak gazdasági siker volt, hanem a nemzeti önérzet győzelme is.
Ezért hangzik ma is olyan erősen egy sandgerdi halász, Helgi Haraldsson mondata: „Meg kell védenünk ezt a halászati ipart.” Ő például azok közé tartozik, akik tartanak az EU-tárgyalásoktól. „Ha beengedjük őket a saját felségvizeinkre halászni, az rettenetesen rosszul fog elsülni. Egyszerűen nincs annyi hal a tengerben” – mondta Haraldsson a The New York Timesnak.
Izland gazdag ország, de elképesztően drága. Még a hot dog, az izlandi hétköznapok egyik szeretett, viszonylag olcsó „nemzeti” eledele is jelentősen megdrágult az utóbbi időben. A korona kicsi és sérülékeny valuta, az euró hozzá képest sokkal stabilabb.
Mit jelent ma a függetlenség?
Az EU-ba való belépést támogatók között is sokan óvatosak. Nem azt mondják, hogy Izlandnak mindenáron csatlakoznia kell az unióhoz, hanem azt, hogy előbb ismerni kell a feltételeket. Az ország nagyon lassan, évszázadok alatt jutott el a dán fennhatóságtól az önállóságig, és nem akar könnyelműen bánni azzal, amit megszerzett.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!