Két éve leszereltél. Működik még benned a nyomozói ösztön, például megfigyelted ezt a kávézót, ahol vagyunk?
Van, amit nem tudok kikapcsolni. Ha bemegyek valahova, ma is alaposan körülnézek, felmérem a kijáratokat, és lehetőség szerint úgy ülök le, hogy a legtöbbet lássak.
De most háttal ülsz a bejáratnak.
A mellettünk lévő üvegfalon viszont tükröződik minden, szóval látom, amit kell. Azt veszem észre, hogy az emberek jellemzően nem figyelnek arra, mi történik körülöttük, főleg a fővárosban, tömegközlekedés közben, belemerülve a telefonba. Én szeretem, ha nemcsak úgy létezem, hanem tudatosan jelen vagyok, így gyorsabban is tudok reagálni egy változásra.
Már ötévesen azt mondtad az óvodában, hogy felnőttként a halállal fogsz foglalkozni. Megdöbbentek az óvónők?
Igen, úgy tudom, a szüleimmel el is beszélgettek. Egyébként gyerekkoromban nem vettek körül tragédiák, meglepően normális családból származom, tehát nem innen jött ez az indíttatás. Hiszek abban, hogy van, aki már egészen kis korában tudja, mi lesz a hivatása – színész, pilóta, mozdonyvezető…
Aki erre fogékony, az érzi, milyen energiák vonzzák. Az írás ugyanígy általános iskolás korom óta végigkíséri az életemet, az önkifejezés, a feszültségoldás eszközeként is használom. Egyébként eleinte az orvosi szakma vonzott, majd a rendőrség.
Bár most egyet sem látok, elárultad, hogy tizennégy koponyát tetováltattál magadra, és a könyvedben is koponyák rajza választja el az egyes részeket. Miért áll közel hozzád ez a szimbólum?
Ezt részben a zenei ízlésemnek köszönhetem, mert tinédzserkoromtól nagy rocker voltam (ahogy most a kisebbik lányom is), és a kedvenc zenekaraim előszeretettel használták a koponyát a logóikban. A gyerekeim barátai „koponyás néninek” hívtak, amíg nem tudták a nevemet, később pedig a munkahelyemen ragadt rám „a koponyák királynője” név.
Kapcsolódó: 5 kevésbé felkapott gyilkossági ügy, ami megérdemelne egy saját sorozatot
Tíz évig voltál nyomozó, hat évig helyszínelő – melyiket szeretted jobban?
A nyomozás inkább agymunka, a helyszínelés fizikai. Én nagyon pörgős vagyok, ami hasznos volt, mert egy nyomozónak gyorsan kell gondolkodnia. Például kifejezetten szerettem a kihallgatásokat, ahol pillanatok alatt kellett felmérni a másik felet, és kitalálni, miként járhatok túl az eszén, hogy lebuktassa saját magát.
A helyszínelésben is megtaláltam a helyemet, de az nagyon pepecselős, lassú folyamat. Egy emberölés helyszínén simán eltöltöttünk huszonnégy, de minimum tizenkét órát.
Azt hittem, már elég krimit olvastam ahhoz, hogy ne döbbenjek meg az eseteken, amelyeket leírsz, mégis sokkolók.
A könyv első verziójában még durvább történeteket hoztam fel, de a szerkesztővel egyeztetve azokat kihagytuk.
Kapcsolódó: A cinkotai rém: Kiss Béla, a monarchia első sorozatgyilkosa
Szerintem ha tudjuk, hogy egy film vagy regény valós eseményeken nyugszik, akkor jobban összeszorul a gyomrunk, mint amikor azt hisszük, hogy csak a szerzőnek vagy a forgatókönyvírónak élénk a fantáziája.
A kiképzés során felkészítenek, hogy hozzászokj mindahhoz, ami ezzel a munkával jár, vagy személyiség kérdése, ki alkalmas rá?
Nem tanítják, és nem is tanulható, miként reagálj arra, hogy holttestekkel dolgozol – ezt valaki vagy bírja, vagy nem. Segítségképp például kríziskommunikációs oktatásban részesültünk. Bár tabunak tűnhet a civilek számára, nagyon sok egyéb szakma kapcsolódik a halálhoz.
Az egyik barátom – lehet, hogy nem véletlenül – egy krematórium igazgatója. Ha ebédnél belelendülünk a sztorizásba, előfordul, hogy kiürül körülöttünk az étterem. Az orvosoknak ugyanígy hozzá kell szokniuk a halálhoz. Talán nekik még nehezebb is, mert esetleg ismerték az illetőt, régóta kezelték. Én életében soha nem ismertem azt, akinek az ügyében nyomoztam, így könnyebb volt a szakma által megkövetelt távolságot tartani a tragédiától.
Ahogy írod, időnként téged is megrázott pár eset, és relaxációs technikákat kellett bevetned, hogy folytatni tudd a helyszínelést, kihallgatást.
Ez nem a mentális állapotomból fakadt, hanem a leterheltségem szintjéből. Volt olyan napom, amikor tíz ügyet kaptam. Köztük nem volt időm enni, inni, megtettem negyvenezer lépést, és még mindig koncentrálnom kellett. Akkor a tizedik holttestnél előfordult, hogy ki kellett mennem néhány nagy levegőt venni, mert az ingerküszöböm csökkent, és megviselt az, ami egyébként hétköznapinak számított.
Kapcsolódó: A szegedi tanyavilág legendás réme: Pipás Pista, a hóhérasszony
Például a Hableány-katasztrófánál (2019-ben a Duna budapesti szakaszán elsüllyedt egy rendezvényhajó, huszonheten meghaltak – a szerk.) úgy dolgoztunk, hogy huszonnégy óra munka, huszonnégy óra pihenés, huszonnégy óra munka, heteken keresztül. Ez már nem fáradtsághoz, hanem idegrendszeri kimerültséghez vezet. A rendőrt sokan érzéketlen gépnek nézik, a könyvemben szerettem volna megmutatni a szakma emberi oldalát is.
Jó megérzések vagy átlagon felüli megfigyelőkészség kellett a munkádhoz?
Mind a kettő, de engem inkább a megérzéseim vezettek. Sokszor én sem tudtam megmagyarázni, miért mutattam rá húszból egy szemeteskukára, mondván, ebben kell keresnünk a bizonyítékot, és meg is találtuk. Egyszer előre megálmodtam, hogy milyen ügyhöz fognak aznap hívni, és láttam magam előtt, hogy az ajtó mögött találok majd egy véres tárgyat, ami tényleg ott volt.
Máskor bementem az elhunyt fürdőszobájába, és a samponosflakonból kiöntöttem azt az erős nyugtatót, amivel öngyilkos lett, miközben a technikus kollégák biztosan állították, hogy nem vett be semmit. Ezt nem figyelhettem meg, mert nem jártam korábban abban a helyiségben, egyszerűen éreztem.
A kihallgatások során viszont számítottak az apró észrevételek: lóg-e kereszt valakinek a nyakában, kinek a fotója villan fel a telefonján… A hazugságnak egyértelmű jelei ismerhetők fel, hiszen nyolcvan százalékban a testbeszédünkkel kommunikálunk. Ezeket használtam ahhoz, hogy a gyanúsítottak gyenge pontjait megtaláljam, és az igazságot kiderítsem.
Mi az, amit a filmek, sorozatok rosszul mutatnak be a helyszínelésről?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!