A hazai underground zenei közegben Júlia hamar ismert és szeretett figurává vált: 2016-ban elnyerte a Gumizsiráf-díj átadóján az Év rajongója címet, videóklipekben szerepelt, tévériportot készítettek vele, vendégeskedett a Tilos Rádióban, hetvenedik születésnapján pedig négy zenekar készült különleges meglepetéssel a tiszteletére.
Júliáról az évek során sokan gondolták, hogy valamelyik zenész nagymamája lehet. Nemcsak azért, mert a koncerteken vigyázott a körülötte lévőkre, és nem félt rászólni a fiatalokra, hogy figyeljenek egymásra, hanem azért is, mert a gondoskodás, ami a lényéből fakad, minden nagymama sajátja.
A zenei kaland egy gyerekkori barátnő meghívásával kezdődött, aki rábeszélte Júliát, kísérje el őt fia koncertjére.
– És ha már élő zene, úgy voltam vele, miért is ne kóstolhatnék bele a nehezebben emészthető falatokba is? – mesél a kezdetekről. Eleinte nem is maga a zene, sokkal inkább a közönség vonzotta még „messzebbre” az éjszakai életben. A zsúfolásig telt, sörszagú klubokban végül olyan közösségre bukkant, ahol a fiatalok örömmel fogadják, keresik őt, és vigyáznak rá.
Egy-egy városi barangolás alkalmával négy-öt órát is gyalogol
Fókuszban a zenészek és a közönség
Sokan mind a mai napig előítéletekkel közelítenek a keményebb zenei műfajokhoz. Júlia szerint azonban ami elsőre riasztónak tűnhet, valójában sokat mesél az őszinte emberi érzésekről.
– Ezek a zenék nem véletlenül szólnak hangosan – mondja. – Ott van bennük az elfojtott fájdalom, a kritika, a csalódottság, és minden olyan nehéz érzés, amit jó, ha valamilyen módon ki tudunk fejezni. Én nem látok ebben semmi rémisztőt. Szükség van erre, ha nem akarunk begolyózni. A veszteségek ellen az a legjobb orvosság, ha kikelsz az ágyból, és elindulsz fotózni. Mert ha tetszik, ha nem, ahogy öregszel, egyre inkább az emlékeidből élsz.
Júlia soha nem kért pénzt a koncerteken készült fotókért. Lelkes amatőrként, szívből kapta lencsevégre a közönséget és a zenészeket.
– Ha emlékeket szeretnél ezekről az alkalmakról, nem árt, ha fényképezőgép is van nálad. Különben ki hinné el egy öreg nőnek, hogy közel tizenöt évig állta a sarat az első sorban? De nem is rólam szólt ez az egész, hanem azokról, akikkel találkoztam. Ezek a képek nem csak nekem voltak fontosak, sokan várták, hogy másnap felkerüljenek a világhálóra.
Aki kíváncsi, egyhamar nem öregszik
Júlia, mint fogalmaz, már nem futkos, ha nem kergetik. Az életkorral járó korlátokra szerinte inkább kapaszkodóként, mintsem akadályként érdemes tekinteni.
– Amikor gyerek voltam, a szüleimnek nagyon sok olyan korú ismerősük volt, mint most én – meséli. – Akkor azokat az embereket öregeknek láttam, és csodálkoztam azon, miért kérik ki maguknak ezt a titulust. Most én is így vagyok ezzel. Nem érzem, hogy öreg lennék, legfeljebb csak úgy nézek ki. Belül fiatal és cselekvő vagyok, aki arra vár, hogy ezt mások is észrevegyék.
Miközben hetvenöt évesen is fesztiválokra jár, új helyeket fedez fel, és hosszú sétákra indul, gyakran szembesül azzal, hogy kortársai másként gondolkodnak az idősödésről.
– Ebben a korban nehezen változnak az emberek. Még azok is, akik egyébként mozgékonyak lennének. Az, hogy miként tekintünk önmagunkra és a világra, nagyrészt a neveltetésünkből, a szokásainkból és a félelmeinkből fakad. Manapság egyre több emberen látom, hogy bezárkózik – és nemcsak a korombelieken, hanem a fiatalokon is, amit nagyon sajnálok. Remélem, nem a mesterséges intelligencia lesz, ami megmondja nekik ebben is a tutit.
Júlia gyerekként sem szeretett a társadalom által kijelölt úton járni, és ez a tulajdonsága ma is segíti abban, hogy nyitott maradjon a világra. Persze, mint mondja, nemegyszer maga is elfárad.
– A bioritmusunk ebben a korban már másképp működik. Ezért a nem az legyen mindig nem, az igen pedig legyen ezerszázalékos igen.
„Jula nagyi nem packázik”
Bár sokan a koncerttermekből és fesztiválokról ismerik, Júlia számára a legfontosabb szerep mégis a nagymamaság.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!