Akkor már egész világos lett a placc, mert sok ablakban gyúlt riadt fény. És tudtuk, folytatta Borisz, hogy vannak, akik a függönyök mögött lapulva figyelik a derengő udvart, ezek mégiscsak a sötét Szovjetunióban történtek, igaz, a rendszernek már a világosabb végén.
Megbújtam egy kiszögellésben, anyám befogta Tánya száját, és a fülébe sziszegte: öt percet adok, hogy megtaláld, vagy megnyúzlak elevenen. Ekkor már tudtam, mondta Borisz, hogy a borostyánmedálos láncot keresik. Fogalmam nem volt róla akkor, mennyit érhet a súlyos arany ékszer, a balti borostyánnal. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű.
Tényleg gyönyörű, néztem magam a tükörben, az egész dekoltázsomat betöltötte a hatalmas, mézesen csillogó medál. A saját gyerekkorom jutott eszembe, a kertben felejtett uzsonna, a mézes kenyér, amibe darazsak ragadtak. Ebben a „kőben” is ott voltak a kis bogárkák, ki tudja, milyen régről. Anyám dühe is felrémlett, amikor megtalálta később az uzsonna romjait.
De hogy került az udvarra anyád nyakéke, kérdeztem.
Tudod, kezdte Borisz, nekünk nem volt szinte semmink. Nulla kis játékok, romos mackó, fakockák. Meg persze a korcsolya! A háztömbünk körbefonta a placcot, és mivel a tél arrafelé igen hosszú és kemény volt, a házmester fellocsolta a terepet, mi meg koriztunk egész délután. És nyáron, amikor a föld már engedte, na, akkor kezdődött a „szépkeresés”, ahogy Tánya nevezte.
Jártuk a környéket iskola után, és gyönyörű színes üvegekre vadásztunk. Zöldet, pirosast, sárgást is találtunk, bemásztunk a romok közé, kutattunk áruházak és kocsmák környékén. És ha nagyobb darab akadt a kezünkbe, na akkor kezdődött a kincsrejtés.
Kikapartuk a földet, és kis kamraszerűséget kerítettünk, amibe szép levelet, izgalmas követ, direkt a másiknak készített rajzot tettünk, lefedtük az üveglappal és a földdel, majd a másiknak rajzoltunk egy térképet, hogy keresse meg a műalkotást, a direkt számára készített titkos szépséget. Tánya verhetetlen volt ebben: kidobott baba hajából készített gyűrűt, a szeméből „ijesztgetőt”, kitinpáncélból csillogó, törékeny szobrot, tejfölösdobozból űrhajót. Kettőnk titka volt ez, évekig játszottuk.
A hideg sötétben anyám a „térképet” lobogtatta, kezében remegett az elemlámpa, mesélte tovább Borisz, Tánya alig látott a könnyeitől. Elvesztette az irányokat, kapart itt, kapart ott, előjött egy lepréselt, színes nyári virág, egy nyakkendőből varázsolt kígyó. Feküdt a sok „szemét”, ahogy anyám kiabálta, a felszínre hajigálva. De aztán meglett a lánc, érintette meg a nyakamon.
Hogy képzelted, üvöltött anyám már kicsit megkönnyebbülve.
Tánya remegve felelte, hogy a Borisznak, ugye, holnap lesz a szülinapja, és valami igazán szépet akart neki mutatni.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!