Megtanultuk gyerekként, hogyan viselkedjünk emberek között, mi illik az iskolában, a templomban, egy temetésen, majd abba is fokozatosan belejöttünk, hogyan éljünk túl munkahelyi környezetben. A közösségi média világába azonban csak úgy belecsöppentünk, és igyekeztünk használat közben megtanulni a szabályokat, ami kikerülhetetlenül azzal jár, hogy hibázunk. De vajon miért nem tanulunk a hibákból?
A közösségi médiában megáll az idő
Régi barátnőkkel jólesik nosztalgiázni, sok év távlatából még a kínos szituációkon is tudunk nevetni. Mostanában azonban egyre gyakrabban csodálkozunk rá, hogy mennyire másképp emlékezünk a részletekre, és mindig hozzátesszük, mekkora áldás, hogy bőven a közösségi média előtt voltunk fiatalok, így nincsenek kézzelfogható bizonyítékok a bulikról, agymenésekről, sarkos véleményekről.
Nem mindenki ilyen szerencsés. 2025 elején Karla Sofía Gascón spanyol színésznőt az Oscar-szezon egyik legnagyobb esélyeseként emlegették az Emilia Pérez című filmben nyújtott alakítása kapcsán. A diadalmenet abban a pillanatban félbeszakadt, ahogy előkerültek az évekkel korábbi tweetjei, amelyekben sértő, sokak szerint rasszista és kirekesztő megjegyzéseket tett muszlimokra és különböző kisebbségi csoportokra.
Ez is érdekelhet: Így mérgezi a randizást a közösségi média
Amikor a múlt posztja temeti el a jelent
A cancel culture (eltörléskultúra) egyik legvitatottabb jelensége ma az, amikor embereket tinédzserkorukban írt posztok miatt ítél meg újra a nyilvánosság. Alexi McCammond amerikai újságírónőt hiába nevezték ki 2021-ben a Teen Vogue főszerkesztőjévé, néhány 2011-es, rasszistának és homofóbnak minősített tweetje miatt kénytelen volt lemondani.
Hasonlóan járt Ollie Robinson angol krikettjátékos is, akinek aznap ásták elő a kamaszkorában írt posztjait, amikor a válogatott tagja lett. Volt köztük rasszista megjegyzés, nőket tárgyiasító vicc, sértő szleng is, és akkora botrány kerekedett, hogy a krikettszövetség azonnal felfüggesztette, nyolcmeccses eltiltást, valamint pénzbírságot szabott ki rá, és érzékenyítő tréningre kötelezte.
De nem csak a hírességek megnyilvánulásait figyeli a világ. 2024-ben nagy visszhangot keltett Nagy-Britanniában egy köztisztviselő esete, aki ellen az évekkel korábbi Facebook-megosztásai miatt indult belső vizsgálat. A nő bevándorláskritikus és konzervatív tartalmakat osztott meg a saját profilján, amelyek később problémássá váltak a munkahelyén, így felmondott.
A munkaadók háromnegyede átnézi a profilunkat
Az egyik legismertebb civil eset Justine Sacco amerikai PR-szakemberé, aki 2013-ban, felszállás előtt posztolta hírhedt tweetjét: „Afrikába megyek. Remélem, nem kapok AIDS-et. Viccelek, fehér vagyok.” A posztot világszerte felkapták, és mire Sacco tíz órával később leszállt, addigra kirúgták az állásából.
Amit egyszer leírunk a közösségi médiában, annak nyoma marad…
Lehet azon lamentálni, hogy a közösségi média a magánéletünk része, de a HR-esek másként gondolkodnak. A Resume Builder friss kutatása szerint a munkaadók csaknem háromnegyede megnézi az állásra jelentkezők közösségimédia-profiljait, és mesterségesintelligencia-alapú szoftverekkel is pásztázzák a jelöltek online lábnyomát akár tíz évre visszamenőleg. Nem magánéleti titkokat keresnek, hanem kockázati tényezőket.
Kizáró ok lehet a diszkriminatív vagy gyűlöletkeltő beszéd, az agresszív hangvételű kommentek, valamint a korábbi munkaadókról és kollégákról posztolt negatív vélemények. A legtöbb vállalat számára intő jel a vállalhatatlan stílusú bulifotó és a függőségekre utaló tartalom.
Az algoritmus csapdájában
Amikor pár éve interjút készítettem Frei Tamással, arról is mesélt, hogy igyekszik minél többet beszélgetni a legkülönfélébb emberekkel, mert kíváncsi a véleményükre, és így ő is állandóan újraírhatja a sajátját, hiszen a világ változik. Ez meglepett, mert mindig azt éreztem, Magyarországon a szigorú következetesség és az elvhűség sokszor már a kérdésfeltevés létjogosultságát is felülírja.
Frei Tamás ezt felelte: „Szerintem baj, ha valaki vaskalapos, és húsz évig mondja ugyanazt a mantrát. Aki soha nem változtat a saját véleményén, az nem tud fejlődni, előrelépni.”
Szvetelszky Zsuzsa spciálpszichológus
A gondolkodás változása vagy fejlődése több korszakban a bölcsesség jele volt, ma azonban következetlenségként azonosítjuk. Kérdés, hogy mi okozta ezt a fordulatot.
– Óriási szerepe van az algoritmusoknak és a különböző platformoknak, mert ezek azt szeretik, ha valakinek egy jól körülhatárolható, stabil személyiségjegye van; legyen ő egy vegán, vagy legyen ő egy konzervatív – magyarázza Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus.
– Mintha különböző kockákba kényszerítenének minket, csakhogy mi közben folyamatok vagyunk. Intellektuálisan elvárjuk a fejlődést, de kulturálisan büntetjük. Ma a legnagyobb félelem a bizonytalanság, kapaszkodókat keres mindenki, másokról tudni kell egy fekete-fehér dolgot, és az alapján lehet őket könnyen meghatározni.
Így lett fejlődéstörténetünk helyett profilunk, és a profil nem szereti az árnyalatokat.
Mára a közvélekedés számára a véleményváltozás és a jellemtelenség összemosódott, így viszont megvan a veszélye annak, hogy az egyén benne ragad dolgokban. Az internet egy igazán hosszú, kollektív memória, de nem véletlenül alakult úgy, hogy szelektív az egyes ember emlékezete; ha minden hibánkat megőriznénk, akkor beleőrülnénk.
Valójában a lelki egészségünk feltétele is, hogy felejtsünk.
Ehhez képest az online tér felnagyítja a szélsőségeket, megjutalmazza a felháborodást, mert az érzelmileg aktiválja a többieket, éppen ezért válik a lebuktatás, a másik múltjával való szembesítés szórakoztató tartalommá. Ez a megszégyenítés és a hibáztatás kultúrája: az algoritmus szereti az ítélkezést, mert annak lesz nagy az elérése. A közszereplőktől ráadásul többet várunk, az algoritmus miatt azt szeretnénk, hogy szimbólumok legyenek, nem tűrjük a személyiségükben az ellentmondásokat.
Egy Hufnágel Pisti mínusz
Vannak, akik biztonságban érzik magukat, mondván, ők kizárólag közérdekű vagy egyszerűen kedves dolgokat posztolnak, csakhogy a posztokon kívül annyi minden van még. A Facebook algoritmusának köszönhetően az ismerőseim kommentjeit feldobja mások bejegyzései alatt, és bevallom, gyakran nem térek magamhoz. Egy hiperintelligens, a Nők Lapjában mindig lelkesen szereplő szakértőm néhány éve fröcsögve szidta a magazint, és én azóta nem kérem a véleményét.
Az általános iskolai plátói szerelmem
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!