Kezdjük mindjárt a legegyszerűbb és mégis a legbonyolultabb kérdéssel: hogy van?
Köszönöm szépen, hát most már befordultam a nyolcvankettedik évembe, a fene gondolta, hogy idáig megúszom. Nagyon jó, hogy itt lehetünk Balatonalmádiban. Hetvenéves korom után elhatároztam, hogy ideköltözünk a feleségemmel, és ez sikerült is. Aztán nem sokkal ezután, 2017-ben lett egy rosszindulatú daganatom. Veszprém innen csak tizenkét kilométer, közel volt a kórház. Szerencsére egy év alatt, hála a doktor úrnak, rendbe jöttem.
Aztán ahogy a rák elmúlt, jött egy másik betegség. Egy új darab próbái alatt vettem észre, hogy nehezebben olvasom a szöveget. Gondoltam, el kell mennem szemüveget csináltatni. A szemorvos viszont azt mondta, lát egy pöttyöt a szememben, és megkérdezte, van-e jó szívorvosom, akinek megmutathatnám magam. Volt. Ő megnézett, és azt mondta, eléggé előrehaladott, infarktusgyanús állapotról van szó, meg kell operálni.
Én mondtam, jó, de fölvágni nem hagyom magam. Végül abban állapodtunk meg, hogy beépítenek egy sztentet. Három nap múlva Füreden meg is történt a beavatkozás. A műtét sikerült, utána viszont kiderült, hogy stroke-ot kaptam. A beszédem egy kicsit elment. Sokat gyakoroltam ilyeneket, mint hogy „az ibafai papnak fapipája van”, meg amiket a főiskolán tanultam. Szóval, a kérdésére felelve, jól vagyok.
Szeretnék gratulálni, mert nagyon szépen visszajött a beszéde.
Hát ideje volt. Korábban ugyanis elvállaltam egy rádiós szereplést. Vinkó József Szellem a fazékból című gasztronómiai műsorában vettem részt néhány epizódban, de ezzel a beszéddel nem lehetett folytatni.
Ez is érdekelhet: „Igazat mondtam. Kimondtam” – exkluzív interjú Kulka Jánossal
Nagyon el voltam keseredve, hogy a pályát végleg fel kell adnom. Aztán Gellért Gábor, az adás szerkesztője azt ajánlotta, hogy jöjjünk össze minden héten, és kezdjünk el beszélgetni, mert ahogy ő észrevette, elég sok színházi történet van a fejemben. Így is lett, aztán néhány hónap alatt kikerekedett az ötlet, hogy megpróbáljuk könyvbe önteni.
Jó, hogy így döntöttek, elolvastam, remek lett, szórakoztató és nagyon őszinte.
Hát megpróbáltam. Most már arra a rövid időre nem érdemes nem őszintének lenni.
Miért az a címe, hogy Nem kell annyi pábijubi?
Ennek az a története, hogy nevelőotthonba kerültem. Nagyon sok dolguk volt a szüleimnek, külföldre is jártak, és azt gondolták, jó lesz, ha nevelőotthonban élek majd. Hetente egyszer hazalátogattam, aztán vasárnap este visszamentem. A gyerekek között akkoriban a swing volt divatos.
Az intézetben volt egy varázsszemes rádió, azon hallgattuk a táncdalokat, többek között a Pábijubit. Ez tulajdonképpen Glenn Miller In the Mood című száma volt. Tízéves korunkban a hálóteremben tanítottuk egymást táncolni. Az intézeti nap végén a fiúk még táncoltak, aztán takarodó előtt bejött a nevelőtanár, és elkiáltotta magát: „Elég volt a pábijubiból!” Innen lett a cím.
De aztán ennek lett egy másik jelentése is, amit ön sokat használt…
A „nem kell a pábijubi” azt jelentette, hogy nem kell mindent túljátszani, nem kell mindennek olyan nagy feneket keríteni, nem kell annyira örülni, de annyira bánkódni sem. Szóval mindenre ráhúztuk a pábijubit. Emlékszem, annak idején a Radnóti Színházban is átvették, Schneider Zolival sokat használtuk. Ha az ember egy picit túljátszotta a szerepét, akkor mondták is neki: „Gyula bácsi, azért ebben volt egy kis pábijubi.”
A Hőstenor c. amerikai bohózat bemutatója a Thália Színházban., Image: 208741930, Fotó: Olajos Piroska
A könyvben pokolnak nevezi az intézetet. Ráadásul éppen a születésnapján, január 3-án kellett bevonulnia, ami különösen megrázó lehetett, főleg úgy, hogy a két húga otthon maradt. Meg tudott ezért valaha bocsátani az édesapjának?
Hát persze. Nem akart ő rosszat. Pedagógus volt, falusi, orosházi gyerekként neki nagy dolognak számított, hogy felvették a budai tanítóképzőbe, és a fővárosban kollégiumba, internátusba járhatott, azt hitte, az intézet is ugyanilyen.
Kapcsolódó: 4 győri barber olyan dolgot tett, amit a bicskei fiúk sokáig nem felejtenek el
Amikor a háború után az én sorsomról kellett gondoskodnia, azt szerette volna, hogy olyan helyre kerüljek, ahol odafigyelnek rám. Nem szerettem tanulni, mindig meglógtam a napköziből, ő pedig tulajdonképpen jó szándékból tett be az intézetbe. Csak hát nem úgy sikerült.
Kért ezért valaha bocsánatot az édesapja?
Nem. Ez nem is került szóba.
A pályája során több társulatnak is tagja volt: Szolnok, Vígszínház, Arizona, Soproni Petőfi Színház, Radnóti, majd a Thália. Melyikben érezte leginkább otthon magát?
Általánosságban azt mondanám, hogy én mindenhol jól tudtam érezni magam. Mindig volt mivel foglalkozni, a színészetet nagyon szerettem, és ezáltal megszerettem azokat a kollégákat is, akikkel együtt dolgoztam. Minden életszakasznak megvolt a maga szépsége. A főiskola után a Szolnoki Szigligeti Színházhoz kerültem, ott hat évet töltöttem. Ez volt a szárnypróbálgatás ideje, az volt benne a szép, hogy el lehetett indítani az életet. Aztán a Vígszínházhoz szerződtem, ez volt a második színházam.
Tizenkilenc évig voltam ott, és tulajdonképpen a színésszé válásom meghatározó élményét adta. A Radnóti már egy másik korszakot jelzett. Ott érett színészként léptem az életem harmadik szakaszába, amikor már learathattam azokat a sikereket, amelyekhez az alapokat Szolnokon és a Vígszínházban tanultam meg. Azt mondanám, ez volt a pályám ezüstös korszaka.
Aztán jött az Arizona Színház, majd amikor az megszűnt, Mikó Pisti megkapta a soproni színházat, és én is odakerültem. Ott megint fiatalokkal lehettem együtt, kilenc évet töltöttem Sopronban. Később jött a Thália. Úgy képzeltem, azzal szépen befejezem a színészi pályafutásomat. Mindig azt mondtam, hetvenéves koromig szeretném csinálni.
Tudom, hogy Sopronban rendezett is, aztán befejezte. Miért?
Háromszor próbáltam ki. Azt vettem észre, hogy nem tudom magam mindig elég pontosan kifejezni. Ugyanakkor nagyon jó tanulmánynak bizonyult a rendezés, mert kénytelen voltam szabatosan és érthetően elmondani a kollégáknak, mit szeretnék tőlük egy-egy szerepben. Nagy lépés volt az is, amikor rájöttem, hogy sokkal több időt kell fordítani arra, hogy az ember civilként is felépítse magát, és olyan kapcsolatot tudjon teremteni a másikkal, amelyben átérzi azt a fájdalmat vagy örömöt, ami benne van.
Vagyis nem egyszerűen dirigálni kell.
Igen, pont nem dirigálni. Inkább rávenni a színészt különféle fondorlatokkal, hogy próbálja meg esetleg úgy, ahogy én elképzelem. De igazán nem volt bennem rendezői ambíció. Én játszani szerettem nagyon. A színészetet a játék miatt szerettem. A legcsodálatosabb mindig az volt, amikor úgy tudtam a partner szemébe nézni, hogy abból megszületett valami megfoghatatlan érzés. A színészi játékban olyan érzelmeket lehetett megtapasztalni a közvetlen színpadi partnerrel, amilyeneket talán az életben sem.
A könyvben azt állítja, hogy olyan ember, aki nem felejt. Ezt a Darvas Iván-ügy kapcsán említi.
Szász Péter Fiúk a térről című filmjét forgattuk, amely második világháborús ellenálló fiatalokról szólt, egy galeriről, amelyik ahol tudott, betartott a megszálló németeknek. Vác mellett, a Duna-parton forgattunk egy jelenetet. Én Harsányi Gabival együtt újságkihordót játszottam, a főiskolán osztálytársak voltunk. A jelenet szerint elraboltak bennünket, bekötötték a szemünket, és két hordóhoz kötöztek minket.
Dél körül vittek ki minket a helyszínre, és úgy emlékszem, délután öt tájban végeztünk. Egyszer csak nagy csönd lett körülöttünk. Kikukucskáltunk a kötés alól, és láttuk, hogy a stáb ott hagyott bennünket a Duna-parton, azt sem tudtuk, merre kell hazamenni. Később kiderült, hogy Darvas Iván ötlete volt az egész. Amikor ránéztem, mindig eszembe jutott ez a történet. Nagyon megharagudtam rá, mert buta vicc volt. Ettől még tiszteltem őt, de ezt nem felejtettem el.
Indulatos embernek is mondja magát. Ez miben nyilvánult meg?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!