Ilyen sokféle módon, ahogyan ma beszélünk Istenről és istenekről, hitről és vallásról, még sosem beszéltünk a történelem során. Nemrég belefutottam egy amerikai standuphumorista rövid videójába az interneten, amelyben Szent Pál korintusiakhoz írt leveleit bírálta. De ha már standupnál tartunk, Lackfi János idén Én és az én Jóistenem címmel állt színpadra, hogy humorba ágyazva mutassa be saját hitvallását.
Hatalmas népszerűségnek örvend világszerte Jay Shetty, aki korábban hindu szerzetesként élt Indiában, és ezt az élményt építette be márkájába és a tanításaiba is. On Purpose (céltudatosan) című podcastjében olyan vendégek szerepelnek, mint Michelle Obama, Kim Kardashian vagy Kobe Bryant. Nagy sikerű könyve, a Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes, arról szól, hogyan lehet a fegyelmet, a tudatosságot vagy az egót a hétköznapi életben jól használni.
A világ egyes részein a vallás most is a mindennapok elengedhetetlen része, de vannak helyek, ahonnan teljesen kikopott. Ugyanez azonban a hitre nem igaz. Miért és hogyan hiszünk vagy nem hiszünk ma? Erre a nagy kérdésre keressük a választ.
Miért hiszünk ma másképp, mint őseink?
2007-ben jelent meg Charles Taylor kanadai gondolkodó filozófiai munkája, A Secular Age (egy szekuláris kor) címmel. Sajnos magyar nyelven nem adták ki, pedig a könyv átfogó történeti és filozófiai elemzést ad arról, hogyan vált a világ vallásosból világivá. Azért is lett ilyen meghatározó könyv, mert teljesen más kérdést tett fel, mint amit általában a vallásról szóló viták szoktak. Nem azt feszegeti, létezik-e Isten, vagy hogy miért lett ennyi ateista a világon, hanem hogy miként jutottunk oda, hogy a hit ma csak egy lehetőség a sok közül.
Taylor szerint ötszáz évvel ezelőtt Európában szinte lehetetlen volt nem hinni. Az ember úgy gondolt magára, mint aki szervesen kapcsolódik egy nála nagyobb kozmikus rendhez, azaz nem individuumként létezett. Az évszakok, a betegségek, a halál, a termés, a közösség… mindennek spirituális jelentése volt. Ma viszont inkább az a természetes, ha kételyeink vannak. A modern ember már nem egy misztikus világban él, hanem olyanban, amelyet megtanult technikailag működtetni. Ettől azonban még nem biztos, hogy otthon is érzi magát benne.
Taylor a könyvében használ egy fontos fogalmat, ami nem más, mint a disenchantment, azaz a világ „varázstalanodása”, ami arról szól, hogy a racionalitás és a tudomány egyrészt felszabadított minket, ugyanakkor lebontotta azokat a közös szimbólumokat és rítusokat, amelyek korábban értelmet adtak az életnek. Van azonban a szerzőnek egy nagyon fontos megállapítása, miszerint a mai kor embere nem kevésbé spirituális, mint, mondjuk, a középkori, csak más nyelven beszél erről.
Ez is érdekelhet: Luxus az idő és a csend – Beszélgetés dr. Baritz Sarolta Laura közgazdász-szerzetessel
Lehet, hogy nem jár templomba, de keresi önmagát, vágyik valamiféle spirituális élményre, rituálékat gyárt magának, és sokszor ugyanúgy fél a létezés értelmetlenségétől, mint bármelyik kor embere. A könyv egyik legszebb, de közben megrázó felismerése, hogy a modernitás nem cserélte le a hitet racionalitásra, hanem utat nyitott a sokféle világképnek.
Ideális esetben ma békében élhet egymás közelében a meditáló techmilliárdos, a katolikus nagymama, a tarot-kártyázó fiatal, vagy épp az ateista tudós, aki így is gyertyát gyújt, ha meghal valaki. A szerző végső konklúziója, hogy a hit ma már nem evidens, sokkal inkább személyes döntés kérdése. És sokszor hiányérzetből fakad.
A hit az emberi természet része? Egy evangélikus lelkész válasza
Kendeh-Kirchknopf Péter evangélikus lelkész:
Kendeh-Kirchknopf Péter evangélikus lelkész
Ha lehetne bármiben is mérni egy adott populáció hitéletét, az nem sok változást mutatna. Inkább abban különböznek bizonyos korszakok, hogy milyen tekintélyt fogad el az adott egyén a hitvilágban. A középkorban egyértelmű volt, hogy a hit tartalmát az egyház szabályozta, és az számított hitnek, amit az egyházban megélt az ember. A reformációval kezdődő szekularizációval a hit megélésének tere változott.
Addig van emberiség, ameddig van filozófia, ameddig tudunk az élet nagy kérdésein gondolkodni. Az emberi gondolat is végtelen, nincs belőle két egyforma. És mivel végtelen, ezért nem tudunk vele mit kezdeni. Az emberségünk természetes velejárója, hogy tudjuk: létezésünk alapkérdései soha nem válaszolhatók meg.
Ameddig világ a világ, addig a megtapasztalt valóság mögé mindig fogunk tudni kérdéseket tenni, és addig mindig hinni fogunk, hiszen nyugtalanítanak azok a kérdések, amelyek a jelenlegi tudáskészletünkkel nem megválaszolhatók.
Emberségünk része a hit, ugyanúgy, mint az, hogy érzünk szerelmet, vannak sérüléseink, fájdalmaink, felismeréseink, gondolataink. Ugyanilyen velejárója, hogy nem tudunk az értelmetlenség végső konklúziójával létezni. Ha nem lenne hitünk, valami, ami a tapasztalatainkon túl értelmet ad az életünknek, megszűnnénk emberré lenni.
Miért keresünk közösséget? A magány és a spiritualitás kapcsolata
Ha belegondolunk, soha nem tudtunk annyi mindent mérni, mint napjainkban.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!