Legújabb könyved, a Cyla-terápia legvégén arról írsz, hogy számodra vége a szexnek, és hogy lenyugodtál. Ezt higgyük el?
A legjobb dolog, ami az ember életében történhet, hogy már nem hajtják a hormonok. Erre akkor jössz rá, amikor ez bekövetkezik. Szerintem higgyük el nyugodtan. Körülbelül tizenöt éve járok Rio de Janeiróba, ahonnan éppen most jöttem haza. Gyönyörű emberek vannak ott, és korábban egyfolytában zsizsegtem-ismerkedtem, imádtam a karnevált. Mondhatom, hogy tizenöt évvel ezelőtt más volt a motivációm, mint jelenleg.
Hova csatornázódtak át az energiáid?
Nem tudom, de más lesz az érdeklődési köre az embernek, ahogy csökken a libidója. Találtam egy nagyon érdekes elfoglaltságot – ezt még senkinek nem mondtam, csak a barátaimnak. Megismerkedtem Brazíliában Minas Geraisszal és környékével. Ez a terület Riótól északra, az ország belsejében található. Gyönyörű ásványbányák vannak ott, a világ legszebb drágaköveivel: topázzal, turmalinnal, citrinnel, hegyikristállyal, zafírral… Úgyhogy a következő hobbim: kitanulni ezeket.
Mit szeretnél? Kereskedni velük? Csiszolni őket?
Még nem tudom. Egyszerűen szeretek új dolgokat tanulni, és megismerkedni számomra eddig ismeretlen területekkel. Nincs az a kor, és nincs az az életszakasz, ami megállítja az embert. Mindig lehet újat tanulni. Nagyanyám mondogatta, hogy a Jóisten mindenkinek ledob egy mézesmadzagot, amit először fel kell ismerni, aztán meg kell tudni ragadni.
Nekem ilyen volt a modellügynökség, amit huszonöt évig nagyon boldogan csináltam. Utána jött Cyla és az online jelenlét. Ha valamit unok, vagy már mást szeretnék, akkor változom – ahogy a világ is. Nem szabad ragaszkodnunk a pozíciónkhoz, és hogy a munkánk által definiáljuk önmagunkat.
A könyved dermesztően őszinte. Hogy jött, hogy szinte mindent kiadsz magadról és a családodról?
Szerintem az embereknek őszinteségre és nyíltságra van szükségük. Ennek a könyvnek van egyfajta terápiás része: a családon belüli hazugságok és a szégyen feltárása. Hiszen mindenhol van fekete bárány, egy rokon, aki iszik, vagy éppen félrelép. És azt hisszük, hogy ha a szőnyeg alá söpörjük, akkor az nincs. Én azt gondoltam, hogy ha őszintén mesélek erről, az lehet, hogy segít másoknak is. Mindig érdemes visszanézni a múltba, beszélni róla, feldolgozni a családi kapcsolatokat. Nekem például sosem volt könnyű a viszonyom apámmal és a bátyámmal.
Honnan jön a bátorság azzal kapcsolatban, ahogy beszélsz, és ahogy az életedet éled?
Fontos ezzel kapcsolatban – ez most nagyképűen hangzik, de oké, akkor legyen –, hogy viszonylag hamar sikeres lettem a szakmámban. Ez azzal járt, hogy harmincig bezárólag találkoztam az összes rosszindulattal, irigységgel és pletykával. Már fiatal koromban szembesültem azzal, hogy „Nézd már ezt a kis zsizsit, most akkor ő meleg, vagy nem?”.
És persze nem kérdezték meg, csak a hátam mögött ment a szöveg. Úgyhogy elég hamar rájöttem arra, hogy egyáltalán nem érdekel, mit mondanak vagy gondolnak rólam. És már gyerekként voltak konkrét elhatározásaim. Például egy régi villában nőttem föl, ahol nagy belmagasság és rettentő rossz nyílászárók voltak. Ezért általában tizennyolc fok volt a lakásban.
Minden reggel negyed ötkor keltem, mert hatkor már az uszodában kellett lennünk. Emlékszem, néztem a leheletemet a dunyha alatt, és azt gondoltam: ha én egyszer fölnövök, nálam huszonhárom fok lesz. És kizárólag kilenckor fogok felkelni. Évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy a télből a nyárba akarok menni: január-februárban elegem van a hidegből, én elhúzok innen. Persze nekem ezt könnyebb megtennem, hiszen se gyerekem, se feleségem nincs. Szóval megtehetem, hogy rendkívül önzően éljek. Ez az egy életem van, és élménygazdagon akarom megélni.
Biztosan az is segített, hogy már gyerekként beleszagolhattál egy másik kultúrába. Az ilyesmi erős távlatokat tud nyitni.
Hát persze. És ehhez az is hozzájárul, hogy modern, szabad és önmagukat megvalósító emberek voltak már a dédszüleim is. Nem is nagyon érzékeltem gyerekként, hogy a legnagyobb huszadik századi magyar képzőművészek alkotásai vettek körül, beleértve Kassák Lajost, Czóbel Bélát, Csáky Józsefet.
Csak akkor állt bennem össze a kép, amikor elkezdtem a dédnagymamám élettörténetét megismerni. Ő olyan korban élt, amikor minden a túlélésről szólt – a 20. század közepe táján, a legdurvább antiszemitizmusban –, kiment Párizsba, és jómódú emberek vették körbe. Mármint szellemi értelemben. Ma is vannak jómódú emberek, de nem tudnék velük tizenöt percnél többet eltölteni…
Dédnagymamámnak a negyvenes évekre már menő képgalériája volt,
és akkor is új életet kezdett, amikor elmenekültek a nácik elől Nizzába. Mindig kezdődött egy új élet. Erre mondta ő – ami megint egy nagyon jó családi mondás –, hogy „édesem, kár belesírni a kifutott tejbe”. Ami elment, azt elvesztettük. Hát akkor ez van.
Mitől lett sikeres a modellügynökséged?
Szerintem tőlem. Huszonöt évesen el kellett döntenem, hogy Magyarországon vagy Franciaországban éljek. És úgy döntöttem, hogy én ezt megcsinálom itthon. Anyámnak mondtam is, hogy ha belevágok egy ilyenbe, akkor itt fogok ragadni.
„Ó, drágám, ez csak egy cég, bármikor eladod, és jössz ki hozzám Párizsba” – mondta. Csak azt nem tette hozzá, hogy ezzel olyan életvitelem lesz, és olyan karriert építek, ami kizárólag a sajátom – úgyhogy itt ragadtam Budapesten. De közben sokat mentem Párizsba, jártam a kinti ügynökségeket, és azt a fajta francia szellemiséget és profizmust akartam behozni Magyarországra, amit ott láttam.
Hogy amikor Párizsból vagy Tokióból iderepül valaki, úgy érezze, egy világvárosban van, egy nagyon menő ügynökségnél. Úgyhogy a százötven négyzetméteres irodánkban volt egy szoba csak antik bútorokkal és hatalmas kristálycsillárral. Ahogy édesanyám mondta: „Essenek csak seggre, amikor megérkeznek. Azt érezzék, hogy nem Kelet-Európában vannak, hanem Nyugaton.” Emlékszem, amikor a vendégek beléptek, ahol selyemtapéta volt, és egy Marie Antoinette-kerevet, leesett az álluk. És velem soha nem lehetett ordibálni: volt tartásom, nem mentem alá senkinek.
