A tűzhely mellett állok. Fázik a lábam. Épp spagettit főzök. Csöng a telefon. Felveszem. Rég nem hallott női hang. Felismerem, a színésznő!
– Szia, Kata! Ezer éve nem beszéltünk! Mi van veled?
– El kell mesélnem valamit! Tegnap történt. Neked való! Van egy kis időd?
– Felveszek egy zoknit, és leszűröm a tésztát. Öt perc, hívj vissza!
Rendes, ad tíz percet, addig meg is vagyok. Csönget újra.
– Felvetted a zoknit?
– Igen, meleg és narancssárga.
– És a tészta?
– Már rá is raktam a gombára.
– Gombás tészta, sajttal?
– Ne csigázz már, mesélj, mi történt?
Kényelembe helyezkedem, ő meg belekezd.
– Szolnokon játszottam tegnap, megyek az állomásra, a vonatomra még várni kell. Bemondják, hogy az előző nagy késéssel most ér be… Ó, akkor nem kell várnom egy órát, elmegyek ezzel. Áldott telefon, megveszem vele a jegyem, a vonat beáll, felszállok. A kocsiban egyetlen utas, egy sapkás férfi ül hátul egyedül. Letelepszem. Kis idő múlva jön a kalauznő, kéri a jegyet. Mutatom a telefonom. Ez nem jó, mondja. Miért nem, kérdem.
Ez egy késett vonat, erre csak a pénztárnál lehet jegyet venni, mondja. De hát már nem volt pénztár, mondom.
Sajnálom, mondja kedvetlenül, huszonötezer forint, vagy Cegléden leszáll, és megvárja a másikat. Döntse el! Ezzel magamra hagy, és odamegy a sapkás férfihez. Gondoltam, nem fogok huszonötezret fizetni, amikor van jegyem, Cegléden meg végképp nem fogok várakozni az éjszakában.
(Fotó: Getty Images)
Odamentem hátra a kalauznőhöz. Mondtam, se ezt nem szeretném, se azt, fáradt vagyok, idáig játszottam, szeretnék mielőbb hazaérni. Ekkor megszólal a férfi:
