Tele van a családod karakteres nőalakokkal. Mesélsz róluk?
Édesanyám onkológus főorvos, most már nyugdíjas. Példaképem abban a tekintetben is, hogy utánament annak az elhívásnak, amit belül hallott. A Magyar Hospice Alapítvány egyik létrehozója. Abban nőttem fel, hogy azt láttam, fontos, hogy ha érzünk egy erős húzást, akkor annak eleget tegyünk. A húgom pedig tudós. Gyerekkori álmát váltotta valóra, amikor tengerbiológus, cetológus lett. Nagyon büszke vagyok mindkettejükre.
Orvosgyereknek lenni nem feltétlenül könnyű.
Édesanyám munkája az életünk szerves része volt. Amikor Budajenőn dolgozott háziorvosként, a szolgálati ház nappalijából nyíló egyik ajtó egyenesen a rendelőbe vezetett, ahová én gyerekként úgy rohangáltam át váratlan pillanatokban, mint egy másik szobába. Amikor a hospice része lett az életünknek, már serdülőkoromban, az óriási hatással volt rám.
A halállal való találkozás, és az, hogy amennyire lehetett, édesanyám válaszolt a rengeteg kérdésemre, mélyítette a személyiségemet, valahogy gazdagította az élethez való viszonyomat. Édesanyám rengeteget tanult is velünk, szóval nem voltunk elhanyagolt gyerekek. Én ugyan később elkanászodtam, de az már a saját számlámra írandó.
De még az elkanászodás előtt balerina is voltál.
Az is családi hagyomány volt nálunk, még a nagymamámtól jött a jelmondat, hogy mozogni kell! És akkor elvittek Berczik Sárához, ahogyan később a húgomat is. Jól ment, a balettintézetbe is felvettek. A balett nagyon kemény sport. Amikor már vagy öt éve csináltam, körülbelül tizennégy éves koromban, a sportteljesítmény mellé megérkezett a flow-élmény is, és onnantól a tánc egészen transzcendentális élményt jelentett.
Aztán érdekes módon megjelentek a saját gátjaim, és akkor elkezdtem szépen lassan kifelé jönni belőle. Technikás táncos voltam, „sportilag” stimmelt a dolog, de valahogy lelkiségében, könnyedségében nem, hiányzott belőlem a hópiheség, a klasszikus balerina nőtípus áttetsző finomsága. És ezzel párhuzamosan új intellektuális irányok kezdtek rám nagyon erősen hatni, ami egészen másféle észjárást és agymunkát feltételez, mint a táncosé.
Kapcsolódó: A legszimpatikusabb áruló – Interjú Hever Gáborral
Útkereső, tépelődő, irodalomra, vallástörténetre éhes kamasz vált belőlem. Kiderült, hogy határfeszegető alak vagyok. Márpedig a balettbe ez nem fér bele, az ilyen spirituális tevékenységgel is felérő kemény sportok alázatot igényelnek. Mielőtt el tudtam volna jutni az alázathoz, nekem még nagy köröket kellett futnom. Úgyhogy ez az új személyiség ledobta magáról a tütüt.
Merre indultál?
Mi az élet értelme, van-e Isten? Más sem érdekelt! Plusz volt bennem lázadás is az egész nyugati világgal szemben, azzal, hogy a kapitalizmus alakítja ki a mintázatokat. Tizenhat-tizenhét évesen ez olyan szinten háborított fel, hogy úgy éreztem, Ázsiába kell mennem, mert ott lesznek a válaszok.
(Illusztráció: Canva)
És ott voltak?
Bizonyos értelemben ott voltak, bizonyos értelemben még ma sincsenek válaszok. Rájöttem, hogy alapvetően minden ember egyforma, csak különböző kulturális térben élünk. Rádöbbentem, hogy nem fogom egy ládikóba rejtett rizsszemre írva megtalálni az élet értelmét.
Hogy leginkább saját magammal van dolgom, akármerre járok is a világban.
Élni kell, és az élményeken, rengeteg bukáson, kudarcon és újra felálláson keresztül kezdi el az ember megtanulni saját magát, azon keresztül tud valamiféle értelmet adni a saját életének. Ennél többet nem fogunk megtudni erről az egészről. Ezt nehéz volt elfogadnom. De rengeteg dolog történt velem Ázsiában, ami nagyon sokat adott hozzá ahhoz, aki ma vagyok.
Úgy tudom, fogdában is ültél.
Ott kezdeném, hogy csupán kétnapi szállásom volt lefoglalva Bangkokban, az is csak azért, mert édesapám ragaszkodott hozzá. A város mérete és atmoszférája sokkolóan hatott rám. Eredetileg három hónapra indultam, négy év lett belőle. Semmi nem volt lefixálva, kigondolva, csak mentem, mert menni kell.
És még mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég szabad.
Így hát nekiálltam „megmotorozni” Délkelet-Ázsiát. Nem volt még térkép a telefonunkon… Most kell balra kanyarodni Kambodzsa felé? Elképesztő helyekre tévedtem. Annál szabadabb szerintem soha nem leszek, csak az ember ezt olyankor még nem tudja. Amikor eldöntöttem, hogy tartósabban is maradok, ki kellett találnom, miből fogok megélni.
Kapcsolódó: 7 nap: Máté Gábor életének fontos pillanatai
Laoszban kibéreltem egy házat, amelynek az alsó szintjén kialakítottam egy kocsmát. Festettem, engedélyeket szereztem, megtapasztaltam, hogy képes vagyok működtetni egy ilyen egységet. Aztán az egyik éjjel kitört egy verekedés néhány részeg között, és mindenkit bevittek. Egy hónapig vártam a börtönben, aztán jött Sanghaj, Ázsia New Yorkja. Lassan halványodott az az érzés, hogy nem tudok Európában élni. Két év után egyszer csak felültem az ágyban, hogy idő van, tovább kell mennem. Pár nappal később hazajöttem.
Mihez kezdtél itthon?
A főiskolán épp nem indult képzés, várnom kellett. Ösztöndíjjal bejutottam a New York Film Academy budapesti kihelyezett képzésére, aztán dolgoztam forgatásokon, voltam rendezőasszisztens, de közben elkezdtem színházba is járni, és nagyon behúzott az is. Aztán jött az egyetem.
Az SZFE-n éreztem legelőször életemben, hogy hazaértem, végre azokkal az emberekkel vagyok, akikkel lennem kell. Sok művész számára volt nagyon fontos hely. Akadtak hibái az SZFE-nek, de én leírhatatlanul sokat kaptam ott.
Mi izgatott a színházcsinálásban?
Valahogy annak a misztikuma, hogy minden egyes alkalommal a semmiből indulunk, amiből létrejön valami. Hogy hogyan dúsul a többi alkotó résztvevő révén ez a különleges folyamat, ami egyszerre ijesztő és inspiráló. Maga a színész. A színész munkája. Hogy tudunk-e olyat, amitől egy kicsit könnyebb lesz élni. Mert hát élni nehéz.
