A múltkor egy rendezvényen láttalak fellépni: közvetlenül a színpad széléről figyeltelek. Elképesztő volt, ahogy felsétáltál: nem kellett egy perc, de még egy másodperc sem, azonnal zsebre vágtál mindenkit. Ez nem is jó kifejezés: inkább úgy értem, hogy mentek veled. Ezt nem lehet megtanulni.
Egyrészt nyilván van benne több évtizedes rutin. Másrészt: én nem akarom, hogy jöjjenek velem. Mindig az a tapasztalatom, hogy a nagy akarásnak nyögés a vége. Amikor valaki nagyon cuki akar lenni, nagyon szép, trendi vagy sikeres, azt messziről meg lehet érezni. Az emberekben ösztönösen megszólal ilyenkor valami: „Aha, igen, értem…” Biztosan ismersz olyan embert, aki úgy akar veled beszélgetni, hogy egészen közel jön, belenéz az arcodba, te pedig hátrálsz. Én ezt nem szeretem. Nem akarok mindenáron tetszeni.
Mennyire üzembiztos az, amit csinálsz?
Az a baj, hogy az önmagammal szembeni elvárásaim nem engedik meg, hogy ne legyen az. Csak akkor nem az, ha egészségileg nem vagyok százas. Az elmúlt időszakban voltak kisebb-nagyobb dolgok: egy kis nyaki gerincsérv, egy kis retinaleválás, egy kis influenza. Mindig jött valami mostanában, ami arra figyelmeztet, hogy el kell kezdeni gondolkodni azon, mi, mikor és meddig üzembiztos.
Ezek mire hívják fel a figyelmedet?
Egyrészt a koromra – ha tetszik, ha nem, ezt ki kell mondani. És én ettől nem félek. Másrészt arra, hogy még inkább tartsam azt a tükröt magam elé: szakmailag, idegrendszerileg, emberileg, egészségileg, minden tekintetben.
Mit teszel azért, hogy rendben legyél, amikor kimész a színpadra?
Figyelek magamra. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ne hízzak száznyolcvan kilóra, és ne rikácsoljak úgy a színpadon, mint akit ölnek, csak mert annyira meg akarok felelni. Hanem hogy ne toljam túl. Lelkileg se. Nem ezen görcsölök naphosszat, de mégis fontos, hogy maradjon magamnak is magamból, hogy folyamatosan újra tudjam tölteni ezt az akkumulátort. Erre pedig nagyon sok apró praktikám van.
Ez is érdekelhet: Izing Klára asztrobeszélgetése Szulák Andreával
Például?
Keveset lógok a közösségi médián. Rájöttem, hogy az úgynevezett FOMO (a félelem, hogy kimaradunk valami fontos dologból – a szerk.) akkor is utolér, ha kézzel-lábbal tiltakozol ellene. Aztán rájöttem arra is: mi dolgom nekem mások életével? Miért kellene önmagamat ahhoz hasonlítani, hogy valaki – aki más anyától született, más a vérkeringése, más az idegrendszere – itt vagy ott van, én pedig miért nem? A másokhoz való méricskélés nekem egyszerűen nem megy.
Én a saját intézményem vagyok, és kész. Amikor erre rájöttem, meg is nyugodtam. Rengeteg időt spórolok azzal, hogy a saját dolgaimmal foglalkozom, nem pedig másokéival. És innentől kezdve másoknak sem akarok annyira megfelelni. Hogy ez fontos, arra már régen rájöttem, csak mostanában került igazán fókuszba. Ez is kondicionál lelkileg. És ha lelkileg jól vagyok, fizikailag is többet bírok. Minden mindennel összefügg.
Az előbb szóba hoztad a korodat. Miközben mindenki az életkorán és a számokon rágódik, azért van sok olyan felismerés is, amiről beszéltél. Ez pedig mintha megkönnyítené az életet.
Abszolút így van. Nem drámának érzem a koromat, hanem feladatnak. A legkevésbé sem traumatizál, hogy már többször is betöltöttem a húszat. Én folyton a jót keresem benne – nálam mindig félig tele a pohár. És tényleg lényegesen könnyebbnek érzem magam. Lelkileg, idegileg, és sokszor fizikailag is sokkal jobban vagyok, mint akár húsz-harminc évvel ezelőtt.
Ez is érdekelhet: Anya lobbanékony, én higgadtabb vagyok” – Beszélgetés Szulák Andreával és lányával, Rozinával
Korábban mi frusztrált?
Amivel minden ember küzd: hogy megvalósítsam az álmaimat. Szerintem harminc és negyven között mindenki megkérdezi magától: Ugyanaz vagyok-e, aki egyetemista vagy gimnazista koromban voltam, amikor nagyokat álmodtam? Meg tudtam-e valósítani ezeket? Vagy úgy szaladt el mellettem az élet, hogy kimaradtam belőle?
Neked nem szaladt el. Kívülről nézve egészen jó a mérleg.
A fiatalkori álmaimhoz képest egészen jól állok. Sőt, bevallom, talán még túl is lőttem rajtuk.
Mire gondolsz?
Például az anyaságra. Hogy ez nálam ennyire jól működik, az igazi bónusz.
Vajon mitől?
Azért nehéz erre válaszolni, mert ezt sem akarom túlgondolni. Talán attól, hogy lazábban csinálom. Valahol szigorú vagyok, de nagyon „cimbi” is. Inkább a KRESZ vagyok az élethez – és a kapaszkodó.
Sosem kellett keményen közbelépned, amikor Rozina esetleg hülyeséget csinált?
Egyetlenegyszer volt egy drámaibb időszak: éppen a kamaszkora kellős közepén. Akkor erős kereteket állítottam fel. Mind a ketten értettünk belőle. Nagyon rossz érzés volt, de tudtam, hogy ezt most meg kell lépni. Ha később lépem meg, lehet, hogy már túl késő, és kicsúszunk egymás kezéből. De nagyon jól működött – és mind a mai napig jól működik közöttünk – ez az összekapcsolódás.
A legutóbbi Nők Lapja-interjúban, néhány éve, arról beszéltetek, hogy külföldre készül, és azt mondtad,
