A terápia lassan kikerül a tabuk közül, a róla alkotott kép azonban még korántsem egységes. Ebben a bizonytalan átmenetben egyre hangsúlyosabb szereplők a filmek és sorozatok terapeutái, akik hol empatikus támaszként, hol ironikus mellékszereplőként, esetenként kifejezetten karikatúraként jelennek meg.
Kérdés, hogy ezek az ábrázolások közelebb visznek-e a segítségkéréshez, vagy épp ellenkezőleg: elbizonytalanítanak. Normalizálják a terápiát, vagy újabb sztereotípiákat ültetnek el bennünk, miközben azt fontolgatjuk, leüljünk-e arra a bizonyos kanapéra vagy karosszékbe?
Horrorba illő terápiák
Kezdjük egy kis múltidézéssel. Ha a 70-es, 80-as éveket nézzük, a mentális szakember ebben az időszakban gyakran hatalmaskodó figura, rideg diagnoszta vagy a megtestesült Gonosz. Gondoljunk csak az 1975-ben bemutatott, Száll a kakukk fészkére című klasszikusra Jack Nicholsonnal a főszerepben. Ebben a történetben az elmegyógyintézet maga az intézményesített erőszak, ahol a „kezelések” egyenlőek a büntetéssel.
Stanley Kubrick 1971-es botrányfilmjében, a Mechanikus narancsban pedig a pszichiátria mint viselkedésmanipuláció, állami eszköz és morális kérdéseket figyelmen kívül hagyó kísérlet jelenik meg. A történetben szereplő Ludovico-terápia, amely egy fiktív, kényszerítő viselkedésterápiás módszer, brutálisan egyszerű: erőszakos ingereket mutatnak a páciensnek, miközben fizikai rosszullétet okozó szert kap.
Átlagemberek: Timothy Hutton elhunyt édesapjának ajánlotta az Oscar-díját
Nem véletlen, hogy a korszak, amelyben a segítő szakember kontrollt gyakorolt, veszélyt jelentett és kiszolgáltatottá tett, stigmatizáló örökséget hagyott maga után. Tulajdonképpen azt a többszázados meggyőződést erősítette, hogy az elmegyógyintézet maga a kínzatás, a benne dolgozó orvosok és ápolók pedig szadisták.
Szégyen helyett bátorság
Az egyik legfontosabb fordulópont az Átlagemberek című film volt, 1980-ban, amelyben a Judd Hirsch által alakított pszichiáter végre nem mindentudó, nem fenyegető, és nem is egy intézmény része, hanem valós kapcsolatot létesítő szakember. A terápia, amelyet látunk tőle, lassú, konfliktusos, sőt érzelmileg kockázatos, de nem megalázó. Vagy ott van tizenegy évvel későbbről a Hullámok hercege Nick Nolte és Barbra Streisand főszereplésével, amelyben a terapeuta nő, empatikus és érzelmileg érintett, talán túlzottan is.
