Ilyenkor látszólagos hevülettel örült annak az örömének, aki nyert, aztán inkább odébbállt.

De ez a játék most egész más volt. Családi mindent bevallós, ismerd meg a másikat társas. Ismerjen meg? Azt is tudja, mikor viszket a nagylábujjunk… Mindegy, belement. Kártyát kellett húzni. Ő volt az utolsó. A kártyán ez állt: Meséld el a többieknek a veled történt leglehetetlenebb dolgot! Nem akarta. Egyrészt mert már ezerszer hallottuk, másrészt annyira lehetetlen volt, hogy valójában talán meg sem történt. Pedig de.

– Csak még egyszer! – kérleltük. – Milyen színű volt a busz?

– Sárga. A buszok, amelyeken bármi megesik, mindig sárgák.

– Hány éves voltál?

– Húsz.

– Akkor már volt busz?

– Vahaha. És már Krisztus sem élt. Távolsági járat, 1999. Korán jött tavaszi hőség. Sokan szálltunk fel; többen álltak. Akkor még ki lehetett bírni állva, klíma és fülhallgató és kézfertőtlenítő nélkül akár egy egész életet. Nekem jutott hely. Leültem egy férfi mellé. Az összes bozótban megállós, száz kilométer egyenlő két és fél óra típusú utazások mind ugyanazt üzenik: nem akarsz ott lenni, ahol éppen vagy. Tehát elaludtam. És a végállomáson keltem fel. A mellettem ülő ismeretlen vállára borulva. Ha jól emlékszem, a nyálam is ráfolyt szegényre.

– Nem pofozott meg?

– Aludni bűncselekmény? Jó, egy kicsit szokatlan volt a forma, elnézést is kértem. Viszont mialatt zavartan összeszedtem a holmimat, olyasmit mondott, hogy ha addig nem lett volna elég kínos a helyzet, akkor attól végképp az lett. Ugyanis ő csak félútig tervezett utazni, de nem akart felkelteni. Úgyhogy keresett egy visszafelé induló buszt, és felszállt.

– Sose kerested meg? Valahol csak lennie kell!

– Gondolom, azóta már leszállt a buszról.

– Képes vagy így élni?