Itt ülünk a kiadó aulájában, ahol sok-sok évvel ezelőtt a Nők Lapja újságírójaként kezdted a karriered. Milyen érzés ide visszatérni?
Már akkor is éreztem egy kis nosztalgiát, amikor elmentem innen. Hajtott a kíváncsiság, ki akartam próbálni valami mást. Egyrészt szerettem volna kézbe venni a saját könyveim menedzselését, és az is bennem volt, hogy egyszer másokat is megmutatok majd.
Magyarán saját könyvkiadóra vágytam. De fájdalmas volt elmenni, visszatérő álmom volt, hogy Nők Lapjá-s értekezleten ülök, és az álom végén mindig elváltunk. Tehát kissé feldolgozatlan maradt a dolog, ugyanakkor éreztem, hogy mennem kell, ez az én utam. Amikor tavaly nyáron egymásra találtunk a kiadóval, és elkezdtünk találkozgatni, én ugyanúgy jöttem ide, mintha nem telt volna el tizenvalahány év.
Amit megálmodtál a saját kiadóval kapcsolatban, valóra vált?
Szerintem igen. Más kérdés, hogy most a nagy kiadóké a jövő és a jelen is. Pici kiadóként sok mindent csak megálmodni tudtam, megvalósítani már nem. Emiatt sokkal kevesebb szerzővel dolgoztam az elmúlt években, mint szerettem volna. Ezért is nagyon jó találkozás ez a mostani, mert a Central Kiadó egy női romkom vonalat szeretne felépíteni.
Én a szórakoztató irodalmat mindig is értékesnek tartottam, így teljesen egyértelmű volt, hogy ugyanazt szeretnénk. És mellette továbbra is írhatom a regényeimet. Erre az évre húsz könyvet irányoztunk elő, lesznek köztük magyar és külföldi szerzők művei, és persze az enyémek is.
Megjelenik a kiadóban egy Fejős Éva Könyvek brand.
Igazából ennek az a lényege, ami nagyjából az ars poeticám is, hogy ameddig olvas az ember, térjen át egy másik világba, ahol bármi megtörténhet, és utána higgye el, hogy neki is sikerülhet minden, amit szeretne. Szerintem ezek a könyvek ebben sok segítséget és erőt tudnak adni.
Az elmúlt másfél évtizedben jól csengő márkát építettél a nevedből. Ez szándékos volt, vagy csak így alakult?
Egy marketinges barátnőm például megkérdezte, miért nem Fejős Éva Könyvkiadójának neveztem el a vállalkozásomat. Nekem ez akkor eszembe sem jutott. Az egész építkezésem ösztönös volt, viszont a könyvkiadás bizonyos részeit meg kellett tanulnom.
De arra nem goldoltam, hogy márkát is építek, az említett barátnőm mondta többször, hogy ezt nem jól csinálom, ebbe még több energiát kellene rakni. Úgy voltam vele, hogy talán elég, ha könyveket adok ki. Ebben a Nők Lapjá-s múltam is megerősített, mert itt mindig nagyon jó volt, hogy az olvasók kapcsolatba léptek velünk. Amikor újságíróként dolgoztam, rengeteg postai levelet írtak, később aztán e-maileket, illetve sokszor tartottunk olvasótalálkozókat, így állandó kapcsolatban álltunk velük, és mindenről beszélgettünk.
Tehát nekem ez nem volt furcsa. Az viszont fura volt, amikor a könyvkiadó, ahol az első köteteimet kiadtam, létrehozott nekem egy Facebook-oldalt, ahova elkezdtek nagyon marketingízű közleményeket kirakni a nevemben. Szólnom kellett, hogy én nem így beszélek az emberekhez, bocs, de ez nem én vagyok. És akkor elkezdtem én beszélgetni, és nagyon szoros kapcsolatot építettem ki az olvasóimmal.
Ma is mindennap kapok leveleket, amelyekben megírják nekem a történeteiket, köztük a betegségüket, vagy azt, hogy a háromhavi kontrollok közben az én könyvemet olvassák. Szóval kapok visszajelzéseket, annak ellenére, hogy a márkát tekintve nem volt tudatos az építkezésem.
Te is utaltál rá, hogy nagyon megváltozott a világ az elmúlt húsz évben. Te mint szerző hogy érzed magadon ezt a változást?
Tényleg sok mindenben változott a világ, de azt hiszem, az az érzés örök, amikor olvasás közben felismered magad egy könyvben. Épp ezért szeretném most a fiatalabb olvasótábort is behúzni, mert szerintem mindenki jobban viseli a változásokat, aki átéli ezt az élményt. Az is igaz, hogy régebben, amikor elkezdtem regényeket írni, nem a Netflix volt a konkurenciám, hanem a másik író.
Most pedig egy könyv árának feléért kapsz egy havi streaming-előfizetést. Szóval komoly a verseny a figyelemért, és nem tehetek más, mint hogy alkalmazkodom. És a könyveimben is mindig tetten érhető a változás. Ami benne van a levegőben, azt valahogy felcsípem, a bennem rejlő újságíró reagál ezekre. És egyébként szeretik is az olvasóim, hogy nem egy elzárt világról írok, hanem a minket körülvevő dolgokról, csak megpróbálom mindig felemelni a sztori végét.
Itt van például az új könyvem, a Minden rendben, csak eltűnt a nagyapám, amelyben egy tizenhat éves lány indul el megkeresni a nagyapját, aki eltűnt az idősek otthonából. Megjelenik a történetben az anyja bűntudata, hogy öregek otthonába adta az apját, és nem látogatta eleget. Mindenki találkozott már az életében hasonlóval, de nálam a vége azért elemelkedik a valóságtól.
Mindig azt igyekszem bemutatni, hogyan lehet a legjobb a végkifejlet. Én hiszek a happy endben.
Fejős Éva az utazásairól is írt a Nők Lapjában
Szerinted a lányodnak, aki most kilencéves, lesz szerepe abban, hogy megszólítsd a fiatalokat?
Biztosan, és azt is megmutatja, most éppen mi történik ezeknek a gyerekeknek a fejében. Én azt látom, hogy iszonyúan gyorsan válnak tinivé. Sokkal felnőttesebb gondolataik vannak, és felnőttesebbek a beszélgetéseik. Ez nyilván hatni fog rám. De eszembe jut egy olvasóm, aki a sok-sok évvel ezelőtt megjelent Csajok című regényemet olvasta először.
